A helyiek már legalább száz éve tudnak a bagoly létezéséről, de mindeddig úgy vélték, hogy valamelyik ismert és elterjedt fajhoz tartozik.

Új bagolyfajt fedeztek fel amerikai és svéd tudósok Lombok indonéz szigeten: a madár sehol máshol nem honos, csak ott.  A PloS ONE online folyóiratban közölt leírás szerint a kutatók valójában nem is az új fajt keresték, hanem véletlenül azonosították, miközben egy másik éjjeli madarat tanulmányoztak.

„Meglepett, hogy ilyen sokáig rejtve maradt ez a madár a tudományos világ elől,  pedig megszokott látvány a szigeten, szinte minden részén megfigyelhető. A hangját is könnyű felismerni” – közölte George Sangster, a Svéd Természettörténeti Múzeum munkatársa.

A helyiek valóban már legalább száz éve tudnak a bagoly létezéséről, de mindeddig úgy vélték, hogy valamelyik ismert és elterjedt fajhoz tartozik. Az amerikai és svéd kutatók 1896-ig visszamenően átnézték a múzeumi mintákat és tudományos leírásokat, és azok alapján jöttek rá, hogy új fajról van szó.

A kis bagoly testét barna és fehér tollazat borítja, nagy szemei arany színűek. Éneke teljesen egyedülálló, a tudósok szerint egyetlen más társával nem keverhető össze. A nemzetközi csapat meggyőződése, hogy az új faj csak Lombokon él. A tudósok a Rinjani scops elnevezést javasolják jelölésére a szigeten magasodó Rinjani vulkán után.

Szó szerint tejben-vajban fürösztötték az olajjal szennyezett tollú madarakat Nagy-Britanniában. Margarint használtak ugyanis a több mint 300, olajtól mocskos tollú, partra vetődött madár megtisztításához.

A margarin bizonyult a leghatékonyabb anyagnak az olajjal szennyezett tollú madarak megtisztításához Nagy-Britanniában. West Hatch falunál vetődött partra több mint 300, olajtól mocskos tollú madár, zömmel lumma (sarkvidéki madárfajta). Aktivisták az állatokat a közeli menhelyre cipelték, amely hamarosan madármosodává alakult át.

Tejben-vajban fürösztötték a partra vetődött madarakat

Hiába fürdették azonban lelkesen és féltő gonddal – mondhatni tejben-vajban – a madarakat, semmiféle hagyományos mód nem vitte le róluk a ragacsos és mérgező szutykot. Végül sikerült egy meghökkentőnek tűnő megoldást találni: miután bekenték margarinnal a madarakat, már könnyen jött le róluk az olaj is szappanos vízzel.

Életmentő margarin

„Még korai megmondani, hogy a madarak túlélik-e hosszabb távon a szennyezést, de a margarin igazi életmentőnek mutatkozik. Nagyon hálásak vagyunk a madarak számára küldött margarin- és haladományokért, továbbá a madármosoda aktivistáinak adott ennivalóért” – hálálkodott Peter Venn, a menhely igazgatója a helyi lakosok és áruházak segítségéért a The Daily Telegraph című brit lap jelentése szerint. A brit parti őrség légi és műholdas kereséssel sem tudott az olajszennyezés forrására bukkanni.

Ahogy egyre zordabb arcát mutatja a tél, úgy kerül egyre inkább előtérbe, a közfigyelem fókuszába a körülöttünk élő állatok helyzete. Érző, gondoskodó lényként sajnáljuk őket, hogy mennyit szenvedhetnek a hidegben, nélkülözniük kell a táplálékot. Vannak, akik ilyenkor az „illetékeseket” kezdik keresni, a gyakorlatiasabb emberek pedig maguk kezdenek gondoskodni róluk: etetik őket. Örök dilemma, hogy vajon jól teszik-e, kell-e többet tenni ebben az ügyben, valóban szükség van-e az állatok téli etetésére?

Azt valószínűleg mindenki belátja, hogy például a bütykös hattyú, de minden más állat is, a Természet vagy Isten teremtménye. Léte, fennmaradása nem függ az embertől, úgy van megalkotva, hogy télen, nyáron, esőben, hóban, azaz a számára teremtett minden körülmény között boldoguljon. Nincs szüksége arra, hogy „illetékes szervezetet” jelöljenek ki számára, aki eteti gondozza. Így az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság sem a madarak egyedi védelmével, etetésével foglalkozik, sokkal inkább azzal, hogy tájékoztassa az embereket a természet működéséről. Persze, mondhatják joggal a hattyúetetés hívei, ettől mi még segíthetünk nekik a nehéz napok túlélésében. Ez így is van. Ha megfelelő táplálékkal látjuk el a madarakat, biztosan könnyebben túlélik a telet. Ugyanakkor számíthatunk rá, hogy egy ilyen emberi beavatkozásnak érdekes, váratlan következményei lesznek.

Az etetés vonzereje sokkalta több madarat vonz a területre, mint amennyit az magától eltartani képes. Az Abért-tavakon így 1-2 pár bütykös hattyú helyett ma 30-40 madár úszkál. Amíg jó idő volt, a kirándulók folyamatosan etették őket, néhányak napi gyakorisággal hordtak ki nagymennyiségű táplálékot nekik. Ettől a madarak kissé túlsúlyosak lettek. Most, amikor a téli idő keményebbre fordult, kevesebben etetik őket, így egyre éhesebbek. A parti fű hó alatt van, ezt sem tudják fogyasztani. Azonban a túl jó kondíciójuk és reményük abban, hogy az etetés folytatódik, megakadályozza őket, hogy a természet parancsának engedelmeskedve odébbálljanak (röpüljenek) olyan helyekre ahol legelészni tudnának. Így a hattyúk elkezdik keresni az embereket, mennek utánuk a járdán, vízparton. Ha azt tapasztalták, hogy az emberek autóval érkeznek, abból kiszállva viszik nekik az eleséget, akkor egy idő után már az érkező autókhoz is odamennek, sőt elindulnak az autók után és az úttestre is követik őket. Megtanulták ugyanis, hogy az embertől, ill. az autótól kaphatnak táplálékot és ők ezért mindent meg is tesznek. Így azonban veszélynek, a közlekedés okozta elütés veszélyének teszik ki magukat és nem utolsó sorban nagy testméretük, tömeges megjelenésük miatt a közlekedőkre is balesetveszélyt jelentenek. Ez történt a 87-es út mellett, az Abért-tavaknál is. Január 23-án az úttestre kisétált hattyúcsapatot a rendőrség járőrének kellett leterelnie a tópartra, mert zavarták a közlekedést és közben ők maguk is veszélyben voltak.

A túl jó kondíció miatti helyben maradásuknak az is előre látható következménye, hogy a tó befagytával ők is jégbe fagynak. A befagyott madarak egy része elpusztul, néhánynak a kimentésére pedig -jó szándékból és a közvélemény megnyugtatására- önkéntes és hivatalos természetvédelmi-katasztrófavédelmi akciók indulnak, amelyek több veszélyt, mint eredményt jelentenek valójában a résztvevőkre és a hattyúkra nézve. A hattyúk az etetéssel azt is megtanulják, hogy ha valaki feléjük dob valami élelemnek látszó dolgot a vízbe, akkor azt nekik dobja és érdemes megenni. Sajnos azonban azt még nem sikerült senkinek megtanítani velük, hogy a horgászok horogra tett halcsalija más okból repül - néha feléjük is- a vízbe. Ők ezt ugyanúgy bekapják, mint a nekik szánt kenyeret, aminek a horog okozta súlyos sérülések, sok esetben pedig végül pusztulás az eredménye. Pedig szegény horgászoknak semmi hasonló szándékuk nincs.
Az etetés következtében a madarak követelőzővé is vállnak: jó szándékkal, eleséget kérve zaklathatják a kirándulókat. Gondoljunk bele, ha egy 5 évnél fiatalabb gyermeket vesznek körül ezek a 120 cm magas madarak és elkezdenek követelőzni…, vajon vállalnánk-e, hogy mi szoktattuk őket erre?

Lehetne tovább folytatni a sort és persze lehet egyes „gondoskodásokat” körültekintőbben is végezni, ha mindenképpen muszáj: az etetést közúttól távol végezni, az autót messze leállítani az etetés helyétől, etetés végeztével kicsit megriasztani, vízbe terelni a madarakat. Ez csökkenti, de meg nem szünteti a járulékos problémákat.
A fenti esetekben azonban mindig gondoljunk arra: gondoskodásunk okozza ezeket a fura viselkedéseket és nem más, hanem mi, gondoskodó emberek sodorjuk veszélybe szeretett madarainkat és amint a példa mutatja embertársainkat is.
Végül is akkor: mit is tettek a „gondoskodó” emberek valójában az etetéssel?

A fosszíliák, amelyeket jelenleg a Talieni Természettudományi Múzeumban őriznek, erdőségek közepén lévő ősi tavak fenéküledékéből kerültek elő.

Először sikerült korai madarak nemét megállapítania egy nemzetközi kutatócsoportnak, amely eredményeit a Nature Communications online tudományos portálon ismerteti.

Százával kerülnek napvilágra Kína északkeleti részén a kora krétakori kőzetekből a varjúméretű ősmadár, a Confuciusornis sanctus 125 millió éves fosszíliái. Az egyedek között nagy különbségek mutatkoznak mind a testméretben, mind a tollazatban. Egyesek hosszú, díszes faroktollazattal rendelkeztek, míg mások híján voltak eme ékességnek, s a kutatók már régóta feltételezik, hogy a "kicicomázott" ősmadarak voltak a hímek, míg a tojók szerényebb külsővel rendelkeztek, elméletükre azonban mostanáig semmiféle bizonyíték sem volt - olvasható a Science Daily tudományos hírportálon.

A fosszíliák, amelyeket jelenleg a Talieni (Dalian) Természettudományi Múzeumban őriznek, erdőségek közepén lévő ősi tavak fenéküledékéből kerültek elő. A madarak és más állatok valamilyen természeti katasztrófa, vélhetően vulkánkitörés során nagyon rövid idő alatt temetődtek be, ennek köszönhetően megőrződtek belső szerveik, csontozatuk, tollazatuk.

Dél-afrikai, spanyol és kínai kutatók Luis Chiappe igazgatónak, a Los Angeles megyei Dinoszauruszkutató Múzeum vezetőjének az irányításával több száz Confuciusornis-fosszíliát vizsgáltak meg. Ennek során fedezték fel a farokdísszel nem rendelkező egyedeknél a kizárólag a tojóknál előforduló medulláris csontot, amely csak akkor képződik, amikor tartósan magas szervezetükben az ösztrogén szintje. A tojásrakás előtt alakuló medulláris csont ugyanis elsősorban a kalciumforgalom napi ingadozásának kiegyenlítését szolgálja, hogy a héjképzés idején folyamatos legyen a kalcium-utánpótlás.

"Első ízben sikerült azonosítani egy őskori madár, a dinoszaurusz közeli rokonának a nemét" - hangsúlyozta Luis Chiappe. Hozzátette: a dinoszauruszkiállításra látogatókat általában érdekli az őshüllők neme, ám ezt a világszerte előkerült dinoszaurusz- és madárfosszíliák közül csupán néhány egyednél sikerült meghatározni.

Az ősmadarak és jelenkori társaik, mint bebizonyosodott, ugyanazt az élettani "stratégiát" alkalmazták a tojásrakásnál, ugyanakkor a kutatók a különbözőségeket is felfedezték. Mint kiderült, a korai madarak esetében a még nem teljesen kifejlődött egyedek is szaporodtak, míg kései utódaiknál ez csak a felnőtt egyedeknél lehetséges.

"Ebben a tekintetben a korai madarak a dinoszauruszokra emlékeztettek, amelyek a teljes kifejlettség elérése előtt kezdtek el szaporodni" - emelte ki Luis Chiappe, aki szerint e felfedezés révén többet megtudhatnak a madarak korai evolúciójáról.

A madár figyelembe veszi a tojáshéj egyedi színezetét és ehhez hasonló mintázatú talajt keres.

Ott költi ki tojásait a japán fürj, ahol a legjobban álcázhatja őket.

A madár figyelembe veszi a tojáshéj egyedi színezetét és ehhez hasonló mintázatú talajt keres. Brit kutatók fedezték fel a különleges viselkedést. Azt, hogy ez növeli-e az utódok túlélési esélyeit, még vizsgálják.

A japán fürj (Coturmix japonica) a földön költ, ahol viszont a tojások ki vannak téve az ellenség támadásainak. A héj mintázata és színezete az egyes tojóknál erősen eltérő lehet.

George Lovell, a skóciai Dundee-ban lévő Abertay Egyetem kutatója munkatársaival négy különböző színű és mintázatú talajt "kínált fel" költési terepül a madaraknak. Majd megvizsgálták az összefüggést a tojás és a választott talaj mintázata között.

A madarak ott rakták le tojásaikat, ahol a legjobban elrejthették őket - írják a szakértők a Current Biology című szaklapban megjelent tanulmányukban.

Azok a tojók, amelyeknek erősen foltosak a tojásaik, a foltok színéhez hasonló színű talajra költöttek. A világosabb és kevésbé foltos tojásokat olyan talajra rakták le, amelynek a színe a tojás alapszínéhez illett.

"A madarak tudják, hogyan néznek ki a tojásaik, és úgy választják ki a költési helyszínt, hogy minimálisra csökkentsék a felfalás veszélyét" - írja Lovell.

Évről-évre nagyobb számban pusztulnak el mérgezéstől a parlagi sasok hazánkban. A nagyrészt Kárpát-medencében fészkelő, fokozottan védett madár megmentésére négyéves projekt indult: a mérgek felkutatására kutyákat képeznek ki, az elkövetőkkel szemben pedig a Nemzeti Nyomozóirodával karöltve lépnek fel. Egymillió forintot és öt év börtönt “ér” egy madár.

Az elmúlt években ismét veszélybe került a Magyarországon fokozottan védett parlagi sasok populációja. A természetes élőhelyük drasztikus lecsökkenése mellett évek óta tömeges mérgezés is tizedeli az állományt – a folyamat megállítására négyéves projekt indult 2012-ben, melynek segítségével országszerte védelembe veszik az állatot.

Sokszor nem a madár a célpont

A projekt részleteit decemberben ismertették Szegeden, a Százszorszép Gyermekházban, ahol felhívták a figyelmet: a mérgezések célpontjai sokszor nem is a sasok, hanem más, legálisan is gyéríthető állatok, mint például a rókák és varjúfélék. “Nem csak az apróvadakban, háziállatokban vagy halakban kárt okozó ragadozók lehetnek áldozatai ezeknek a kitett mérgeknek, de a védett állatokon túl még a gyerekek is veszélybe kerülhetnek miattuk” – magyarázta portálunknak a Magyar Madártani Egyesület fajvédelmi csoportvezetője, Horváth Márton.

Az ornitológus ismertette: a évek kitartó munkájával sikerült a kihalás széléről visszahozni a madarak állományát, hiszen a ’70-es évek végén még alig 20-25 pár élt csak az országban. Európában szinte csak a Kárpát-medence területén fészkel a parlagi sas, a legutolsó számítások alapján a populáció 70 százaléka, 140-150 pár tartózkodik állandó jelleggel hazánkban. A sebezhető (Vulnerable) természetvédelmi státuszba sorolt állat eszmei értéke egymillió forint, az instabil állományban okozott kár azonban felbecsülhetetlen.

A 2016-ig tartó projekt célja, hogy a madár védelme mellett tájékoztassa a potenciális elkövetőket, és vizsgálatot kezdeményezzen a mérgezések ügyében. Ez utóbbiban a Nemzeti Nyomozóirodával is együttműködve derítenék fel a bűneseteket, melyből – szigorított természetvédelmi törvények ide vagy oda – egyelőre nem sok bírósági ügy született. “Közel kétszáz mérgezésről tudunk, ennél persze jóval több ilyen eset történt. Ebből csupán egyetlen alkalommal szabtak ki felfüggesztett szabadságvesztést egy vadőr, egy vadászmester és két társuk ellen szándékos mérgezés miatt, amit végül egészségügyi okok miatt ejtettek” – magyarázta Horváth Márton. A külföldi példa alapján kutyákat képeznek majd ki kimondottan a madarak elleni méreg felkutatására – ezeknek a vegyi anyagoknak a birtoklása önmagában is bűncselekmény, a parlagi sas mérgezésével emellett a természetkárosítást és az állatkínzást is magával hozza, így összességében akár öt év börtönbüntetést is jelenthet egy parlagi sas elpusztítása.

A Darwin-pintyek csőrének változatossága az evolúciós alkalmazkodás klasszikus példáját nyújtja. Ezeknél a fajoknál a csőr alakja, mérete és arányai nagyon jelentősen változnak, a táplálkozásuk sokféleségét tükrözve. Míg a mai madarak a csőrüket használják a táplálékuk kezelésére, a fosszilis őseiknek még fogaik voltak. Egy most ismertetett ősmaradvány felfedezése azt igazolja, hogy néhány ősi madárnál specializált táplálkozáshoz alkalmazkodott fogak fejlődtek ki.

A Sulcavis geeorum névre keresztelt korai madárfaj fogazatával foglalkozó tanulmány a Journal of Vertebrate Paleontology folyóirat legújabb számában jelent meg. A kínai és amerikai kutatók megállapították, hogy ennek a fosszilis madárnak úgynevezett durofág (héjtörő) táplálkozása volt, ami azt jelenti, hogy képes volt a fogaival a kemény külső vázzal rendelkező állatokat (például rovarokat és rákokat) is elfogyasztani. A paleontológusok szerint az új madárnak a fogazata azt mutatja, hogy jóval nagyobb volt a korai madaraknál a fogak változatossága, mint eddig gondolták. Ez egyben arra is utal, hogy nagyobb ökológiai változatosság jellemezhette a korai madarakat.

A Sulcavis geeorum a kínai Liaoning tartományban került elő, alsó-kréta (121-125 millió éves) kőzetekből. Az enantiornithinák közé tartozott, amelyek a madarak korai csoportját alkották. A földtörténeti középkor üledékes kőzeteiben eddig felfedezett legtöbb faj ide tartozott. A Sulcavis az első olyan ismert fosszilis madár, amelynek díszített volt a fogzománca. A dinoszauruszoknak (amelyekből a madarak kialakultak) többnyire húsevő fogazatuk volt. Az enanthiornithinák egyedülállóak voltak a madarak között abban a tekintetben, hogy minimális fogredukciót mutattak és nagyon változatos volt a fogazatuk. Az új kínai fajnak robusztus fogai voltak, barázdákkal a belső felszínen, amelyek valószínűleg jelentősen megerősítették a fogakat, és így keményebb táplálékot is el tudtak fogyasztani.

Egyetlen eddig ismert madárnál sem fordultak elő a fogakon bordák, gerincek, fogazott peremek vagy a díszítettségnek bármilyen egyéb formája. Miközben más madarak elveszítették a fogaikat, addig az enanthiornithinák új morfológiákat fejlesztettek ki, és specializált fogazatok jelentek meg náluk. A paleontológusok még mindig nem értik pontosan, hogy miért volt ez a csoport olyan sikeres a kréta időszakban, és aztán miért haltak ki mégis. Valószínűsíthető azonban, hogy a táplálkozásban megjelenő különbségek is szerepet játszottak a csoport történetében. A kutatásban résztvevő paleontológusok szerint ez az új felfedezés ismét rávilágít arra, hogy mennyire egyenetlen volt a madarak diverzitása a kréta időszakban. Sokkal több faj volt az enanthiornithinák között, mint a korai madarak bármely más csoportjában, és ráadásul mindegyiknek megvolt a maga saját anatómiai specializációja.