A montenegrói Podgoricában, a gyűrűzés helyétől 409 km-re fogták be azt a tengelicet, amelyet a Baranya megyében, a Sumonyi Madárvonulás-kutató Állomáson jelöltek tavaly szeptemberben. Ez az első montenegrói megkerülés a Sumonyban gyűrűzött madarak közül.

Az állomáson 2011 végéig 5.685 tengelicet jelöltek. Ezek közül mindössze 5 példány került meg külföldön. A Montenegróban ellenőrzött madár egyben a legnagyobb távolságra megkerült sumonyi tengelic, a rekordot eddig egy Csehországban befogott példány tartotta (370 km).

A tengelic a pintyfélék családjába tartozó énekesmadár. Főleg alacsony fekvésű lombhullató erdőkben, fenyőültetvényeken, gyümölcsösökben, kertekben fészket. Költés után gyakran verődik csapatokba, bogáncsot, bojtorjánt csipegetve. Könnyen felismerhető vörös "arcáról", fekete-fehér fejérő, koromfekete szárnyáról és sárga szárnycsíkjáról. Csőre hosszú, hegyes, elefántcsontszínű.

Hamarosan országszerte kirepülnek a második fészekalj énekes és fekete rigó fiókák is.

A rigóporontyok részleges fészekhagyók, azaz a röpképességük még nem teljes, amikor elhagyják otthonukat. Ekkor találkozhatunk „árva”, ügyetlen, rövid farktollú csipaszokkal, akik jobb esetben egy sűrű bokor ágai között várják szüleiktől az újabb kukaclakomát. Az ilyenkor talált apróságokat csak akkor fogjuk meg, ha épp a fű között vannak, s mihamarabb helyezzük biztonságos helyre, egy sűrű bokorra, vagy épp egy fára. Előfordulhat, hogy éles segélyhangot hallat kézbe véve, ekkor a szülök azonnal ott teremnek és bátran, csettegő hangon szembeszállnak velünk. A fészek elhagyásával próbálják csökkenteni a fészekben eltöltött idő hosszát. Minél több időt vannak a fiókák közösen egy helyen, annál nagyobb az esélye, hogy egy ragadozó az egész fészekaljat elpusztítja.

A fekete rigót (Turdus merula), mely városi létünket teszi szebbé dalolásával tavasztól őszig. Egyes példányok elmennek nyaralni a téli hónapokban, de páran itt maradnak egész évben. A tojó márciusban, áprilisban kezdi építeni fészkét a legkülönbözőbb helyekre, pár méter magasra. 3-5 sűrűn pettyezett, zöldeskék tojásán, bő két hétig kotlik, majd a kikelt fiókák szűk két hét után hagyják el a fészküket. Május elejétől nyár végéig is eltarthat a fiókaszezon.

A fekete rigó hímje fekete, szeme körüli rész és a csőre sárga, míg a tojó barnás színezetű. A tojót és a territóriumot rendületlenül védik a költési szezon alatt, ekkor láthatunk egymással verekedő hímeket. Daloló helyet is úgy választanak, hogy a tojóra közben rálássanak, így figyelmeztetik őt veszély esetén. A rigódal több költőt is megihletett, köztük Áprily Lajost is, aki tökéletesen foglalja össze versében a rigódal nagyszerűségét egy őszi napon.

Az énekes rigó (Turdus philomelos) talán kevésbé ismert, és még az is előfordulhat, hogy fekete rigó tojójának nézik őket. A hím és a tojó is barnás színű, torkuk, mellényük fehéres, tucatnyi barna folttal tarkítva. A hímek éneke sokak szerint egyike a legszebb hangú európai madarakénak. Vonuló madár, télen nem marad hazánkban. Először áprilisban költenek, s majd még egyszer a nyár folyamán. Csak a tojó építi a fészket, tojásai kékes alapon ritkán pettyezettek. A kotlás és a kirepülés is két hét. Az énekes rigó fiókái is fészekhagyók.

Áprily Lajos: Őszi rigódal

Megeste már a dér a bokros oldalt,
fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.
Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,
egy ritka lombú vadcseresznyefán.
Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,
rég hallgat búbosbanka-, s gerleszó.
Ha pártaian, s nem várja fészek-öl sem,
miért szól még a megtévedt rigó?
Tán június sugár-illúziója
remegett át a bíbor lomb felett,
s attól dalol a völgy révült rigója
ilyen évszak-tévesztő éneket.
Nem is téved: halkan szól, mintha félne,
köd ül a hangok túlfinom során,
mintha húnyt szemmel, álmában zenélne,
egy álom-őszben, álom-fuvolán.
A hangja nem fog mámorral kitelni,
nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:
amíg a hófelhő jön, énekelni,
mint az a révült, holdkóros rigó.

A Bükki Nemzeti Park (BNP) 527 millió forintos beruházást készít elő a madarak megóvására a dél-borsodi tájegységben, ahol minden évben jelentős számú védett és fokozottan védett madár szenved áramütést a szigeteletlen szabadvezetékek miatt.

A projekt keretében a borsodi Mezőség 456 kilométer hosszú, még burkolatlan középfeszültségű szabadvezeték-szakaszainak madárvédelmi szempontból veszélyes vezetékeinek és oszlopelemeinek burkolása, madárbarát átalakítása, cseréje történik meg, a tervek szerint 2015 tavaszára.

A BNP a beruházástól azt várja, hogy jelentősen csökken a dél-borsodi tájegysége területén költő és vonuló madarak áramütés, illetve a vezetékeknek ütközés okozta pusztulása – hangzott el a projekt csütörtöki nyitórendezvényén Tiszaújvárosban.

A dél-borsodi tájegységben található szabadvezeték-szakaszok országos jelentőségű természetvédelmi területeket, valamint Natura 2000 területeket érintenek.

A projekt előkészítése 25, megvalósítása mintegy 527 millió forintba kerül, ennyi pénzből alakítható át a legújabb, madárvédelmi szempontból is megfelelő oszlopfejszerkezetek alkalmazásával a szabadvezeték-hálózat.

Az országosan is egyedülálló program nem egy-egy kisebb terület, hanem egy egész tájegység együttes kezelését kívánja megoldani, összehangolni, így madárvédelmi átalakításokkal kiegészített, többnyire egységes műszaki tartalmú vezetékhálózat alakul ki, amely mintaterületként szolgálhat.

A beruházás a Környezet és Energia Operatív Program “Élőhelyvédelem és -helyreállítás, élettelen természeti értékek védelme, vonalas létesítmények természetkárosító hatásának mérséklése” című konstrukció keretein belül valósul meg.

Visszatért a leégett kisvárdai nádasba a korábban ott fészkelő védett madarak egy része, és fiókákat is költöttek, költenek az újraéledő területen.

Habarics Béla, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatóságához tartozó Nyírség-Szatmár-Bereg természetvédelmi tájegység vezetője elmondta csütörtökön az MTI-nek, hogy a Kisvárda és Kékcse közötti mintegy húszhektáros területen - amelynek kétharmada vált az április 23-ai tűz martalékává - a természetvédelmi őrszolgálat tagjai ismét látnak kanalas, vörös, szürke és törpe gémet, kis- és nagykócsagot, bakcsót, valamint bölömbikát.

Nagykócsag

Bár a tűz a nagykócsag költőtelepét szinte teljesen megsemmisítette, a kis részen megmaradt nádasba visszatért néhány, onnan a lángok elől elmenekült madár, és költeni kezdett. A szintén nádasban fészkelő vörös- és szürke gém közül is visszament több pár a területre, és láttak bölömbikát is.

A tűz a szürke gémek lakóhelyét kisebb mértékben érintette, így ott az újraépített fészkekben már nagyok a fiókák. A kiskócsag-, a kanalasgém- és a bakcsótelepnek csak a szélén pusztítottak a lángok, a zömmel megmaradt költőhelyeken zavartalanul fészkelnek újra a nagy értékű madarak.

Bölömbika

A tűz előtt a Kisvárda külterületén lévő nádasban 170-260 pár védett és fokozottan védett madár fészkelt. A legnagyobb természetvédelmi értékű - egyedenként 500 ezer forintot érő - kanalas gémből 15-20 pár élhetett a területen. A természetvédelmi őrök megfigyelése szerint fészkelt ott 60-70 pár nagy kócsag, 50-60 pár bakcsó, 45-50 pár vörös gém, 30 pár szürke gém, 20 pár kis kócsag, 5 pár törpe gém és 3 bölömbikapár is. Ezeknek a madaraknak a természetvédelmi értéke 100 és 250 ezer forint egyedenként, ami a tojásukra és a fészkükre is vonatkozik.

A szakemberek szerint a visszatért madarakhoz a jövő évi költési időszakban újabbak csatlakozhatnak, és remélhetőleg rövid idő alatt ismét annyian élnek majd a területen, mint a tűz előtt.

Közel 100 amazóniai madárfaj kockázati besorolása nőtt a világ veszélyeztetett fajainak Vörös Listáján 2012-ben. Az erről szóló jelentést az MME ernyőszervezete, a BirdLife International tette közzé csütörtökön. A riasztó tendenciáért elsősorban az amazóniai erdőirtások tehetők felelőssé.

Ez különösen a hosszú életű fajoknál ad okot aggodalomra, mint a Rio Branco-i hangyászmadár (Cercomacra carbonaria), amelyek még a kisebb mértékű fakitermelésekre is érzékenyen reagálnak. Egyes fajok, mint pl. a Kollar-tüskefarkú (Synallaxis kollari) a következő évtizedekben élőhelye 80 százalékát veszítheti el, így a legmagasabb „kritikusan veszélyeztetett” kategóriába került besorolásra.

Kollar tüskefarkú

Dr. Leon Bennun, a BirdLife tudományért, szakpolitikáért és információért felelős igazgatója szerint „Korábban jelentősen alulbecsülték számos amazóniai madárfaj veszélyeztetettségi szintjét. Ráadásul a brazil erdőtörvény közelmúltbeli gyengítése miatt valószínűleg még rosszabb helyzetben vagyunk, mint azt a jelenlegi tanulmányok előrejelzik.”

A Vörös Lista 2012-es frissítése annak az átfogó felülvizsgálat-sorozatnak a része, amelyet minden négy évben elvégeznek a világ több mint 10 ezer madárfajának helyzetét elemezve. A jelentés nem csak a trópusi régióban mutat riasztó eredményeket, de Észak-Európában is. A Balti-tengerből több mint egy millió jegesréce tűnte el az elmúlt 20 évben, amivel a faj a "sebezhető" kategóriába került a Vörös Listán. Az eltűnés okai egyelőre ismeretlenek, ahogy egy másik tengeri récefaj, a füstös réce, esetében is, amely a még kiemeltebb "veszélyeztetett" kategóriába került.

„Ezek az eredmények ijesztőek és biztosak vagyunk abban, hogy a madarak nem elvándoroltak, hanem állományuk szenvedett el ilyen mértékű csökkentést. Ezek a tendenciák ráadásul pont a fajok sarkvidéki költőterületeire összpontosulnak” - mondta Andy Symes, a BirdLife globális fajvédelmi program-koordinátora.

Az Afrikában élő fehérhátú és karvalykeselyűk, hasonlóan ázsiai rokonaikhoz, gyors állománycsökkenést szenvedtek el a mérgezés, az emberi üldözés és az élőhelyeik eltűnése következtében. Mindkét fajt a "veszélyeztetett" kategóriába sorolták át. Állományuk csökkenésének az adott fajokon túlmutatóan is komoly következményei vannak, hiszen a keselyük dögevő életmódjuknál fogva kulcsfontosságú szerepet töltenek be a táplálékhálózatban.

Szerencsére javuló tendenciákról is beszámol a BirdLife jelentése. A tengerparti hangyaevő (Formicivora littoralis) egy kisméretű faj Dél-kelet Brazíliában, már nem sorolható a "súlyosan veszélyeztetett" kategóriába, miután a legújabb kutatások szélesebb körű elterjedtségét mutatták ki. A faj jövője ráadásul biztosítva van annak köszönhetően, hogy fő elterjedési területét védetté nyilvánították.

Tengerparti hangyaevő

Más, korábban reménytelennek tűnő fajok esetében is állománynövekedésről számol be a jelentés. A világ egyik legritkább madara, a rarotongai tengerilégykapó (Pomarea dimidiata) például már "csak" a "sebezhető" veszélyeztetettségi kategóriában van. Ez az intenzív védelmi tevékenységeknek, többek között az invazív idegenhonos ragadozók (pl. fekete patkány) visszaszorításának köszönhető. Populációjának létszáma jelenleg 380 egyedre tehető, ami ugyan tízszer nagyobb, mint a faj korábbi legalacsonyabb állománymérete, azonban megmentéséhez még mindig további védelmi intézkedések szükségesek.

„Ezek az eredmények azt mutatják, hogy ha van politikai akarat és rendelkezésre állnak a megfelelő források, van eredménye a természetvédők és a helyi közigazgatási szervek együttműködésének” - véli Dr. Stuart Butchart, a BirdLife globális kutatási koordinátora.

Bagyura János, az MME ragadozómadár-védelmi programvezetője elmondta, hogy „a magyarországi fajok tekintetében a legjelentősebb változás a kerecsensólyom helyzetében következett be. A hazánkban és a környező országokban végzett eredményes fajvédelmi tevékenység, és a regionálisan növekvő állománynagyság ellenére a faj világállományával komoly problémák vannak ázsiai elterjedési területén. Ennek köszönhetően a faj újra a „veszélyeztetett” kategóriába került. Az EU LIFE alapjának támogatásával folytatott programok tapasztalatait így folyamatosan ki kell terjesztenünk, és sürgetni kell a faj védelmét a teljes elterjedési területén.”

Három fiókával gyarapodott a Nyíregyházi Állatpark Humboldt-pingvinjeinek (Spheniscus humboldti) népes csapata.

A szaporulattal huszonegyre emelkedett a Magyarországon csak a sóstógyógyfürdői állatkertben látható pingvinek létszáma - tájékoztatta Révészné Petró Zsuzsa, az állatpark szóvivője csütörtökön az MTI-t.

A három kis szürkeruhás madár negyven nap után kelt ki a tojásból, idejük nagy részét eddig fészkükben töltötték. A szülőpárok eddig szorgalmasan etették mindig éhes fiókáikat, táplálásukba ezentúl a gondozók is besegítenek, mivel a madarak ezt magukban nem győznék energiával. A most egy hónapos pingvineket csütörtöktől kezdik az ember közelségéhez szoktatni, így a remények szerint hamarosan megtanulják elvenni a gondozók által feléjük nyújtott tengeri halcsemegéket.

A német felfedezőről és földrajztudósról, Alexander von Humboldtról elnevezett pingvinfaj egyedei Peru és Chile sziklás tengerpartjai mentén élnek. Az állatok a szárazföldön ugyan esetlenül mozognak, a vízben azonban akár az ötven kilométer/órás sebességet is elérhetik.

A népes kolóniában élő, de alapvetően monogám pingvinek vadon élő állománya kevesebb mint 12 ezer egyedet számlál. A faj számára az emberi beavatkozás és a tengeri szennyezés jelent nagy veszélyt: fennmaradásáért összehangolt tenyészprogramot indított az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége, melyhez a Nyíregyházi Állatpark is csatlakozott.

Kutatók úgy vélik rájöttek, miért zsugorodtak össze az ősi világ óriási rovarai.

Több millió évvel ezelőtt a mai héjákhoz hasonló szárnyfesztávolsággal rendelkező, túlméretezett rovarok – mint a Meganeura monyi légyfaj –  uralták az eget. Mindmostanáig rejtélynek tűnt, hogy a rovarok eme óriásai miért zsugorodtak össze mai méretükre.

Úgy tűnik, ahogyan a dinoszauruszok szert tettek a repülés képességére, és végül madarakként meghódították az eget, letaszították trónjukról az óriás rovarokat, a zsákmányszerzés és versengés révén hatékonyan korlátozták azok méretét, ahogyan egyre jobban tökéletesedő repülő "gépezetekké" váltak.

Matthew Clapham, a Kaliforniai Egyetem kutatója szerint a rovarok méretének változása fokozatosan ment végbe, és meggyőzően illeszkedik a madarak akkori, fokozatos evolúciójához.

A perm időszakban – mintegy 290 millió-250 millió éve – a rovarok óriások voltak mai leszármazottaikhoz képest, szárnyfesztávjuk elérhette a 70 centimétert. A prehisztorikus atmoszféra magas oxigénszintje segítette elő növekedésüket. Összehasonlításképpen: a legnagyobb modern rovar egy trópusi szitakötő, melynek szárnyfesztávolsága 20 centiméteres.

Annak kiderítésére, hogy a modern rovarok miért nem olyan nagyok, a kutatók 10 ezer 500 megkövesedett rovar szárnyfesztávolságát érintő adatokat vizsgáltak meg. A leletek a rovarevolúció utóbbi 320 millió évéből származnak. A szerzők kiderítették, hogy a rovarok evolúciójának első 150 millió évében szárnyfesztávolságuk megfelelt az atmoszferikus oxigénszintnek: minél több az oxigén a légkörben, annál nagyobb rovarokat képes eltartani a környezet.

Eme repülő rovaroknak rengeteg oxigénre volt szükségük repülőizmaik megtámasztására – mondja Clapham -, mivel pedig légcsövük ilyen szempontból nem hatékony, magasabb légköri oxigénszintre volt szükségük a nagyobb testméret eléréséhez. Minél több az oxigén a környezetben, annál nagyobb izomtömeget láthat el a rovar oxigénnel, és annál nagyobbra nőhet.

Mintegy 140 millió évvel ezelőtt azonban a körülmények megváltoztak. A rovarok szárnyfesztávja már nem függött az oxigénszintektől, és zsugorodni kezdett. A kutatók észrevették, hogy ez a változás körülbelül ugyanakkor ment végbe, amikor a madarak először jutottak a magasba. Mintegy 150 millió éve megjelent az Archaeopetryx, az „első madár” , és mintegy 25 millió ével később a családfa változatossá vált.

Egy idő után a madarak olyan fizikai jellegzetességekre tettek szert, melyek révén gyors repülésre és jobb manőverezésre voltak képesek. Ennek eredményeképpen elkezdték fogyasztani a nagy testű rovarokat, és a táplálékforrásokért versengtek velük. „Ezek a nagy rovarok ragadozók, kisebb társaikat fogyasztják. Lehetséges, hogy a madarak szintén kisebb rovarokat ettek, ahogy modern leszármazottaik – mondja Clapham – Amennyiben ugyanazon forrásért versengtek, a madarak talán jobban teljesítettek.”

A rovarok méretének második csökkenési szakasza mintegy 60 millió éve következett el. A kutatók úgy hiszik, ez a folyamat a denevérek evolúciójához, a madarak légi képességei továbbfejlődéséhez vagy pedig a dinoszauruszokat kiirtó tömeges kihalás eseményéhez köthető.

A vizsgálatról a PNAS folyóirat számolt be.

Búbos cinegék (Lophophanes cristatus) vették birtokukba a Duna–Dráva Nemzeti Park munkatársai által kihelyezett költőodút. A hazánkban ritka madárfaj így ma már hivatalosan is része a dél-magyarországi régió faunájának.

2010 telén a Nyugat-Mecsek egy eldugott szegletében búbos cinege járt rá az ott kihelyezett madáretetőre. A faj viszonylagos ritkasága miatt a Duna–Dráva Nemzeti Park Igazgatóság (DDNPI) szakemberei nagy figyelmet szenteltek a madárnak. A következő tavasszal az erdőben mesterséges odútelepet hoztak létre a nemzeti park munkatársai, nem titkoltan azzal a céllal, hogy az egész télen itt tartózkodó búbos cinegéket költésre bírják.

Bár az odútelep 2011-ben nem keltette fel a madarak érdeklődését, egy fiókáit etető szülő megfigyelésével sikerült bizonyítani a faj költését. Ezzel bizonyságot nyert, hogy a faj része lett a mecseki költő madárfaunának. 2012-ben örömteli változás történt: a kihelyezett odúk egyikét elfoglalta egy búboscinege-pár. Az első költésből hét fiókát röptettek szerencsésen a szülők. Így most már fényképpel, és madárgyűrűzési adatokkal is bizonyíthatóvá vált a búbos cinege Baranya megyei költése, melynek eddig egyetlen ismert párja a Nyugat-Mecsek Tájvédelmi Körzetben él.

Amerikai kutatók szerint a mai madarak olyan dinoszauruszok leszármazottai, amelyek genetikai okokból sosem nőttek fel – írja a Los Angeles Times. A Harvard Egyetem tudósai szerint eddig ismeretlen okokból néhány dinoszaurusz jóval gyorsabban öregedett a megszokottnál, ez pedig olyan változást okozott a génkészletükben, ami miatt utódaik is kisebbek maradtak. A genetikai változások továbbá lehetővé tették egy viszonylag nagyobb agy és a szárnyak kifejlődését is.

Arkhat Abzhanov és csapata CT-vel vizsgálta megkövesedett dinoszauruszok és mai madarak koponyáját. Azt tapasztalták, hogy miközben a dinoszauruszok koponyaformája életük során erőteljes változáson ment keresztül, a kifejlett madarak koponyája szinte teljesen megegyezett a fiatal dinoszauruszok koponyájával. Abzhanov szerint a jelenségre a progenezis (korai szaporodóképesség, ezzel együtt a fizikai fejlődés megakadása) ad magyarázatot, így valójában ha egy mai madárra nézünk, akkor egy fejlődésében fiatalon megrekedt dinoszauruszt látunk.

A dinoszauruszok és a madarak közötti evolúciós kapcsolatra már eddig is több bizonyítékot találtak: a tudósok korábban huszonkét olyan csontot számoltak össze, ami csak a madarak és a dinoszauruszok testében van jelen, nemrég pedig Kínában tollas T-Rexet találtak a kutatók.

A világ legveszélyesebb motorversenyén, a Manszigeti TT-n 272 kilométer/órás sebességnél telibe kapta egy túl alacsonyan repülő sirály a brit Ian Hutchinsont. Szerencsére mindketten megúszták.

Hutchinson a Superbike szabadedzésén éppen 1000 köbcentis Yamahája erejét próbálgatta azon a szűk, csúszós pályán, amelyen a legtöbb halálos baleset (1907 óta több mint 240) történt, amikor az egyik egyenesben egy hatalmas ütést érzett a fején. Egy sirály csapódott a nyolcszoros TT-győztes brit pilóta sisakjának az egyik egyenesben, amikor 170 mérföldes sebességgel – azaz 272 kilométeres tempóval – száguldott.

Szinte a csodával határos, de nemcsak a pilóta, hanem a madár is megúszta a csattanást, igaz, utóbbinak azért több helyen súlyosan megsérültek a szárnyai.

Hutchinson egyébként nem adta fel a versenyt, hanem rajthoz állt az időmérőn, és a 17. helyen kvalifikálta magát – 123 mérföldes, azaz 197 kilométeres átlagsebességet produkálva – a hétvégi versenyre, ezen a pozíción azonban ma még alkalma nyílik javítani.

Ha nem jön egy újabb sirály…