2014.07.08. 13:20, Fawkes
Kétszer nagyobb volt a királyalbatrosznál a valaha élt legnagyobb röpképes madár, amelynek ősmaradványait most határozták meg amerikai kutatók.
A ma élő legnagyobb röpképes madár, a királyalbatrosz (Diomedea epomophora) több mint 3 méteres szárnyfesztávolságával szinte eltörpül a 6-7 méteres szárnyfesztávolságú Pelagornis sandersi ősmadár mellett, amely a kutatók szerint a valaha élt legnagyobb repülni tudó madár lehetett.
Az amerikai tudományos akadémia folyóiratában (PNAS) most leírt madár első maradványait 1983-ban ásták ki Dél-Karolinában a charlestoni nemzetközi repülőtér új termináljának építésekor. A példány olyan hatalmas volt, hogy markológéppel kellett kiemelni. „Csak a felkarcsontja, felső szárnycsontja hosszabb volt, mint a karom” – mondta a most megjelent cikk szerzője, Dan Ksepka, a durhami Nemzeti Evolúciós Szintézis Központ kutatója.
A Pelagornis sandersi rekonstrukciója
A rendkívül jó állapotban lévő példánynak több szárny- és lábcsontját, valamint a teljes koponyáját ásták ki, és helyezték el a Charlstoni Múzeumban. Puszta mérete és jellegzetes csőre lehetővé tette Ksepka számára, hogy megállapítsa: egy kihalt, óriás tengeri madarakat magában foglaló csoport (Pelagornithidae) egy eddig ismeretlen fajával van dolga. Az ásatásokat vezető Albert Sanders, a Charlstoni Múzeum nyugalmazott kurátora tiszteletére Pelagornis sandersinek elnevezett madár 25–28 millió éve élt – a dinoszauruszok kihalása után, de még jóval az első emberek megjelenése előtt.
A kutatóknak nincs kétségük afelől, hogy a madár tudott repülni. Papírvékony, üreges csontjai, tömzsi lábai és hatalmas szárnyai mind arra utalnak, hogy otthonosan mozgott a levegőben, de esetlen volt a szárazföldön. Mivel azonban méretei meghaladják azt, amit egyes matematikai modellek a röpképes madarak maximális testméretének tartanak, nem volt világos, hogy tudott felszállni és a levegőben maradni.
A P. sandersi méreteinek összehasonlítása a kondorkeselyű (alul balra) és a királyalbatrosz (alul jobbra) méreteivel
Ennek kiderítésére Ksepka betáplálta a fosszília adatait egy számítógépes programba, amely arra készült, hogy különböző tömegek, szárnyfesztávolságok és szárnyalakok figyelembevételével meghatározza a repülési teljesítményt. A P. sandersi valószínűleg túl nagy volt ahhoz, hogy nyugalmi helyzetből szárnycsapkodásokkal felemelkedjék. (Ez már az albatroszoknak is csak nekifutásból sikerül.) E helyett valószínűleg lejtőn, ellenszélben leszaladva, vagy a felszálló légáramlatokat kihasználva, egy vitorlázórepülőhöz hasonlóan emelkedhetett a levegőbe.
Amikor azonban már a levegőben volt, a hosszú, keskeny szárnyak rendkívül hatékony siklórepülővé tették, derült ki Ksepka szimulációiból. Az óceán felszíne feletti légáramlatokat kihasználva a madár kilométereket vitorlázhatott egyetlen szárnycsapás nélkül a víz felett. Eközben időnként lecsapott a vízfelszínre, hogy megszerezze puha testű zsákmányait, tintahalakat, illetve angolnákat.
Éltek a Földön ennél is nagyobb repülő állatok: a hüllők közé tartozó Pterosaurusok szárnyfesztávolsága a 12–14 métert is elérte. A Pterosaurusok kihaltak 65 millió évvel ezelőtt, a dinoszauruszokkal együtt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
