Ahogy egyre zordabb arcát mutatja a tél, úgy kerül egyre inkább előtérbe, a közfigyelem fókuszába a körülöttünk élő állatok helyzete. Érző, gondoskodó lényként sajnáljuk őket, hogy mennyit szenvedhetnek a hidegben, nélkülözniük kell a táplálékot. Vannak, akik ilyenkor az „illetékeseket” kezdik keresni, a gyakorlatiasabb emberek pedig maguk kezdenek gondoskodni róluk: etetik őket. Örök dilemma, hogy vajon jól teszik-e, kell-e többet tenni ebben az ügyben, valóban szükség van-e az állatok téli etetésére?

Azt valószínűleg mindenki belátja, hogy például a bütykös hattyú, de minden más állat is, a Természet vagy Isten teremtménye. Léte, fennmaradása nem függ az embertől, úgy van megalkotva, hogy télen, nyáron, esőben, hóban, azaz a számára teremtett minden körülmény között boldoguljon. Nincs szüksége arra, hogy „illetékes szervezetet” jelöljenek ki számára, aki eteti gondozza. Így az Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság sem a madarak egyedi védelmével, etetésével foglalkozik, sokkal inkább azzal, hogy tájékoztassa az embereket a természet működéséről. Persze, mondhatják joggal a hattyúetetés hívei, ettől mi még segíthetünk nekik a nehéz napok túlélésében. Ez így is van. Ha megfelelő táplálékkal látjuk el a madarakat, biztosan könnyebben túlélik a telet. Ugyanakkor számíthatunk rá, hogy egy ilyen emberi beavatkozásnak érdekes, váratlan következményei lesznek.

Az etetés vonzereje sokkalta több madarat vonz a területre, mint amennyit az magától eltartani képes. Az Abért-tavakon így 1-2 pár bütykös hattyú helyett ma 30-40 madár úszkál. Amíg jó idő volt, a kirándulók folyamatosan etették őket, néhányak napi gyakorisággal hordtak ki nagymennyiségű táplálékot nekik. Ettől a madarak kissé túlsúlyosak lettek. Most, amikor a téli idő keményebbre fordult, kevesebben etetik őket, így egyre éhesebbek. A parti fű hó alatt van, ezt sem tudják fogyasztani. Azonban a túl jó kondíciójuk és reményük abban, hogy az etetés folytatódik, megakadályozza őket, hogy a természet parancsának engedelmeskedve odébbálljanak (röpüljenek) olyan helyekre ahol legelészni tudnának. Így a hattyúk elkezdik keresni az embereket, mennek utánuk a járdán, vízparton. Ha azt tapasztalták, hogy az emberek autóval érkeznek, abból kiszállva viszik nekik az eleséget, akkor egy idő után már az érkező autókhoz is odamennek, sőt elindulnak az autók után és az úttestre is követik őket. Megtanulták ugyanis, hogy az embertől, ill. az autótól kaphatnak táplálékot és ők ezért mindent meg is tesznek. Így azonban veszélynek, a közlekedés okozta elütés veszélyének teszik ki magukat és nem utolsó sorban nagy testméretük, tömeges megjelenésük miatt a közlekedőkre is balesetveszélyt jelentenek. Ez történt a 87-es út mellett, az Abért-tavaknál is. Január 23-án az úttestre kisétált hattyúcsapatot a rendőrség járőrének kellett leterelnie a tópartra, mert zavarták a közlekedést és közben ők maguk is veszélyben voltak.

A túl jó kondíció miatti helyben maradásuknak az is előre látható következménye, hogy a tó befagytával ők is jégbe fagynak. A befagyott madarak egy része elpusztul, néhánynak a kimentésére pedig -jó szándékból és a közvélemény megnyugtatására- önkéntes és hivatalos természetvédelmi-katasztrófavédelmi akciók indulnak, amelyek több veszélyt, mint eredményt jelentenek valójában a résztvevőkre és a hattyúkra nézve. A hattyúk az etetéssel azt is megtanulják, hogy ha valaki feléjük dob valami élelemnek látszó dolgot a vízbe, akkor azt nekik dobja és érdemes megenni. Sajnos azonban azt még nem sikerült senkinek megtanítani velük, hogy a horgászok horogra tett halcsalija más okból repül - néha feléjük is- a vízbe. Ők ezt ugyanúgy bekapják, mint a nekik szánt kenyeret, aminek a horog okozta súlyos sérülések, sok esetben pedig végül pusztulás az eredménye. Pedig szegény horgászoknak semmi hasonló szándékuk nincs.
Az etetés következtében a madarak követelőzővé is vállnak: jó szándékkal, eleséget kérve zaklathatják a kirándulókat. Gondoljunk bele, ha egy 5 évnél fiatalabb gyermeket vesznek körül ezek a 120 cm magas madarak és elkezdenek követelőzni…, vajon vállalnánk-e, hogy mi szoktattuk őket erre?

Lehetne tovább folytatni a sort és persze lehet egyes „gondoskodásokat” körültekintőbben is végezni, ha mindenképpen muszáj: az etetést közúttól távol végezni, az autót messze leállítani az etetés helyétől, etetés végeztével kicsit megriasztani, vízbe terelni a madarakat. Ez csökkenti, de meg nem szünteti a járulékos problémákat.
A fenti esetekben azonban mindig gondoljunk arra: gondoskodásunk okozza ezeket a fura viselkedéseket és nem más, hanem mi, gondoskodó emberek sodorjuk veszélybe szeretett madarainkat és amint a példa mutatja embertársainkat is.
Végül is akkor: mit is tettek a „gondoskodó” emberek valójában az etetéssel?