Ha nincs a magyar lány, Francin, a dolmányos varjúgyerek, három éve minden bizonnyal elpusztult volna.

"Tudnál vigyázni pár napig egy dolmányos varjúra? Csak addig, míg találok neki végleges helyet?”

Békés Viktória három évvel ezelőtt, augusztusban igent mondott erre az ártatlannak tűnő kérésre. Nem csoda, hiszen a szabadidejét akkor már évek óta madármentéssel töltette, ráadásul úgy gondolta, mindössze néhány napról lesz szó. A négyhónapos, rettenetes állapotban lévő, még névtelen varjúfióka pedig jött, és Vikinek fogalma sem volt róla, hogy ezzel egy csapásra, az egész élete megváltozik.

Pedig így történt. Eltelt a vállalt néhány nap, aztán néhány hét, végül néhány hónap is. A repülésképtelenül, tollak nélkül érkezett madár pedig maradt. Közben felgyógyult és Francinra keresztelődött. Arról kérdezem Vikit, tud-e valamit a madár előéletéről. “Nem sokat” – mondja, majd gyorsan hozzáteszi, annyi biztos, hogy egy fiatal házaspár talált rá a földön ücsörögve. “Hazavitték, mert segíteni akartak neki, de a jószándékuk kevésnek bizonyult.”

Viki azt mondja, a négyhónapos Francint leveszöldséggel és macskaeledellel etették, ami egy fiókának nagyon kevés. “Az egészséges fejlődéshez elengedhetetlen a változatos táplálék, a kalciumban, foszforban és D-vitaminban dús étel” – mondja Viki, majd hozzáteszi, az első napokban nagyon oda kellett figyelnie, hogy Francin étrendjén ne drasztikusan változasson.

"Apránként egészítettem ki a már megszokottat újabb eledelekkel. Sokat segített a megerősödésében egy speciális keverék, ami túróból, főtt tojásból, petrezselyemből, szúnyoglárvából, dióból, répából és almából állt, és amihez főtt és nyers baromfihúst, egeret, halat és rovart adtam neki.”

“Ha valami nem tetszik neki, azonnal rám koppint”

Francin állapota miatt, a közös életük első néhány hete folytonos aggódással telt. Viki elárulja a madár angolkóros lett, könyökízületének mozgáspályája beszűkült, röpképtelenségét is ez magyarázta. Sokat fájlalta a lábait. Sokszor még felállni sem tudott. Az azonban, hogy elfogadja Vikit társául, már ebben a nehéz időszakban nyilvánvalóvá vált.

“Már az első héten kiválasztott magának és a nyomomban lépkedett. Ott volt, ahol én. Ha például fürödtem, a kád mellett ácsorgott és várt rám.”

Mindez idillinek tűnhet, de Viki elárulja, azért voltak nehéz pillanataik. Nem is kevés. Különösen azért, mert Francinnak lételeme a rosszalkodás.

“Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy a legtöbb “csibészkedése” valójában a varjúfélék sajátossága. Például az, hogy az ennivalót szanaszét hordja és eldugja a lakás különböző pontjain. Vagy, hogy szisztematikusan áttanulmányozza a szemetet, és a neki tetsző hulladékot a vackaiba rejti. Vagy a fiókjaimba, ha épp hozzájuk fér. Ezeket a kincseket később már nem lehet elvenni tőle. Ha mégis megpróbálom, kidobni az almacsutkáját a zoknik közül – csak, hogy egy példát mondjak, – azonnal ott terem és közbelép: rám koppint, vagy megcsíp érte.”

Még épp csak összeszoktak, amikor…

Jött az újabb megpróbáltatás. Francin ugyanis megvakult. No, nem egyik pillanatról a másikra, hanem – ahogy Viki mondja – folyamatában. Mint kiderült, a madár vakságát a fiókaként elszenvedett minimális vitamin és ásványianyag bevitel okozta, vélhetőleg kalciumhiány, majd  az ennek folyományaként kialakult szürkehályog. Mindent megpróbáltak, hogy megállítsák a folyamatot, de sajnos hiába. Francin végül teljesen elvesztette a látását.

Az új helyzet persze új kihívásokat hozott magával: ahogy szűkült a látótere, Francin egyre inkább Vikire hagyatkozott. Szinte mindenben. A lány lett annak a környezetnek a tolmácsa, amit már nem láthatott. “Megdöbbentő volt számomra, milyen bizalmat szavazott nekem” – mondja Viki, aztán hozzáteszi, Francin a tanultakra és az emlékeire hagyatkozva közlekedett. Hibátlanul.

Az új otthonát most az intelligenciája és Viki segítségével tanulja: “Ha nekiütközött valaminek, automatikusan felkiabáltam, hogy “Vigyázz Francin!” Kétszer elég is volt. Azóta ha kiejtem ezt a két szót a számon, azonnal megáll.”

“A boldog pillantok mindenért kárpótolnak”

Bár Francint semmiért nem adná, Viki mindenkit óvva int attól, hogy díszmadárnak varjúfélét fogadjon otthonába. “Egyrészt pillanatok alatt leamortizálják a lakást, amiben élnek, másrészt hihetetlen időigényesek. Nem is tudom, mikor volt utoljára egy nyugodt pillanatom” – sóhajtja, majd hozzáteszi, mióta Francint befogadta, teljesen átalakult az élete.

“Se nyaralás, se utazás, se kirándulás. Le kellett mondanunk az esti programokról, a kimaradásokról, Francin ugyanis nehezen viseli az egyedüllétet. Egy pár órára leköti magát, aztán elbújik és reszket, vagy ha nem, hát üvölt. Amíg haza nem érek.”

De legyen akármekkora lemondás is, a meghitt, közös pillanatok Vikit mindenért kárpótolják.

“Annyi derűs és kedves emlékünk van, hogy nem is tudok egyet választani. Talán a legszebb emlékem az, mikor három év alatt egyetlenegyszer előfordult, hogy nélkülöznünk kellett egymást egy éjszakára, és mikor hazaértem, meghallva a hangomat, Francin szaladt felém, nekiütközve mindennek. Semmi sem állhatta az útját, hogy végre elérjen engem és boldogan fejbe vágjon…”