A galambok mellett a városban élő verébfélék is okosabbak vidéken élő rokonaiknál.

Svéd kutatók 82 Franciaországban és Svájcban élő verébfaj esetében azt találták a szárnyas jószágok az eszükkel is alkalmazkodnak a városi életmódhoz, a gondolkodásuk fejlettebb lesz, és a testükhöz képest az agyuk aránya megnő.

Az "városlakók" agyméretének és tömegének növekedése jellemző a széncinegére, a kék cinegére a kormos varjúra, a csókára, a szarkára, az ökörszemre, a hosszú farkú cinegére.

Érdekes módon nem minden verébféle agya nőtt meg a városi életmódtól. A citromsármány, a kis poszáta, a mezei poszáta, a kis légykapó kisebb fejűek maradtak, azonban viselkedésük cseppet sem tűnt butábbnak "agyasabb társaikénál".

Az agynövekedés az egyes kulcsfontosságú agyi struktúrák igazodását teszi lehetővé a megváltozott életmódhoz. A tudósok nem tartják kizártnak, az agyas verébfélékben már a városi beköltözés előtt megkezdődhetett az agyasodás folyamata.

A svéd tudósok felhívják arra a figyelmet: az agyméret változása nem feltétlenül áll összefüggésben a leleményességben, gondoljunk csak arra, hogy a testarányaihoz képest a Neander-völgyiek agya is túlszárnyalta méreteiben a modern emberét.

A madarak okosodása a jövőben tovább folytatódhat, hiszen egy jóslat szerint 2030-ra a Földön 1,75 milliárd ember költözik a vásorokba, közben - akár akarjuk, akár nem - a madarak is követik őket.

A svéd verébvizsgáló azt javasolja: a természetvédők és a várostervezők készüljenek fel a madarak érkezésére, és alakítsanak ki számukra az eredetihez hasonló élőhelyeket a városok határain.

Az elmúlt évekhez hasonlóan tavaly is csökkent a fecskék száma hazánkban, ami a kedvezőtlen május-júniusi időjárás miatt sajnos előre látható volt. Még ennél is rosszabb lenne a helyzet, ha a tavalyi fecskevédelmi évben a lakosság nem fordított volna olyan kiemelt figyelmet ezekre a madarakra, többek között több mint 1.500 mesterséges fecskefészek kihelyezésével!

A füsti fecskék éves állománycsökkenése 8,1 százalék, a 1999-es bázishoz viszonyítva pedig 56,4 százalék, de a legveszélyeztetettebbnek tűnő molnárfecskék éves csökkenése ennél is magasabb, 9,4%. Legritkább fecskefajunk, a partifecske esetében 6,1 százalékos éves csökkenést mért azt egyesület, 1999-hez viszonyítva pedig 33,1 százalékára esett az állománynagyság.

A fecskék hosszútávon vonuló madárfajok, vagyis a telet a Szaharától délre töltik. A csökkenés hátterében e sajátos életmódból adódó nagyobb fenyegetettség áll, amelyet a klímaváltozás és az élőhelyek átalakítása csak felerősít. Bár az idén az első fecskék időben érkeztek, az állomány zöme 1-2 hetes csúszással kezdte meg a költési időszakot. A 2007. és 2008. szeptember közepén hazánkban tapasztalt rendkívül hideg időjárás okozta pusztulások – a molnárfecske és a füsti fecske esetében – jelentős szerepet játszhatnak abban, hogy e két fecskefajnál az elmúlt 3 évben nagyon alacsony volt az állománynagyság. A partifecske esetében a 2010. május-júniusi, valamint a július végi tiszai árvíz váltott ki hasonló hatást.

A galambokról áttértek a kutyákra London központjának sólymai és ölyvei; újabb előszeretettel támadnak meg kisebb testű négylábúakat.

Természetesen nem dán dogokat próbálnak felkapni, hanem aprócska, úgynevezett ölebeket. Chelsea állatorvosai már több olyan kutyát láttak el, melyeket madárkarmok sebeztek meg.

A légitámadások - amelyek zömmel parkokban történnek - olykor egészen véresek, a sólymok és ölyvek karmai mélyen belevájnak az ebek pofájába, testébe, a kutyák gazdái pedig kétségbeesve igyekeznek elijeszteni a ragadozó madarat, és kiragadni kutyájukat a sólyom szorításából.

A solymászok oldaláról igyekeznek megnyugtatni a kutyásokat. Mint mondják, madaraik valójában félelmükben támadnak kutyákra, ugyanis a Harris-ölyvnek természetes ősi ellensége a prérikutya, és azt látják a pincsikben, tacskókban. Az egyik sólymot feltehetően jobban megviselte a kaland, mint az általa megtámadott kutyát, mert - gazdája elmondása szerint - azóta egyáltalán nem használható "bevetésre" - adta hírül a The Daily Telegraph című brit lap.

A szóban forgó ragadozó madarak nem kicsik: testhosszuk fél méter, szárnyaik fesztávolsága 120 centi. Közép- és Dél-Amerikában őshonosak. Brit földön jól beváltak galambijesztőnek, a wimbledoni teniszpálya galambmentességét is egy Harris-ölyv biztosítja.

Volt egy pici időm, s elkészítettem az egyik modult a sok közül amit terveztem: a Madárles nevű modulomban olyan linkeket illetve beágyazott videókat találtok, melyeken keresztül magyar és külföldi madarakat is mefigyeltek. Ebben az időszakban a legtanácsosabb madarakat megfigyelni, hiszen ilyenkor van legtöbbjük szaporodási időszaka, s sok fészekben már fiókákat is találunk. Így van ez az alábbi vörösfarkú sólyom családdal is, ahol már láthatunk egy egészen fiatal példányt is:

Ha szeretnél még több kamerába belenézni, akkor katt ide! A modult a Best of Madár menüben találjátok meg ezekután.

A madarak viselkedése egymástól több ezer kilométerre fekvő, rendkívül eltérő környezetben sem változik - állapította meg darvak megfigyelése alapján három magyar és egy finn ornitológus, akik a brit tudományos akadémia Biology Letters című folyóiratában számoltak be kutatásaikról.

Mint a Magyar Tudományos Akadémia honlapján olvasható, Végvári Zsoltot, az Európai Darukutató Csoport elnökhelyettesét, a Debreceni Egyetem Viselkedésökológiai Kutatócsoportjának, valamint a Hortobágyi Nemzeti Park vezetőségének tagját, Barta Zoltánt, a Debreceni Egyetem professzorát, Székely Tamást, az Bathi Egyetem tanárát, valamint Pekka Mustakallio finn ornitológust az foglalkoztatta, hogy milyen hatással vannak az állatok magatartására az ökológiailag különböző helyszínek.

Tizennégy éve választották ki vizsgálataikhoz a darvakat, a hosszú távú vonuló fajok ugyanis kiváló lehetőséget nyújtanak személyiségük teszteléséhez egymástól messze lévő területeken. Különösen kiváló alanyai az ilyen típusú megfigyeléseknek a darvak, mert csoportosan pihennek és táplálkoznak, nagytestűek, és éles krúgató hangjukról már messziről könnyen felismerhetőek.

A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása, hogy az ember jelenlétére, tevékenységére érzékeny darvaknál jellemző személyiségvonásként marad meg ez a viselkedés egymástól több mint ezer kilométerre fekvő és gyökeresen eltérő élőhelyeken. Azok a madarak, amelyek ilyen környezetben születtek, később másutt is elviselik ezeket ingereket, a többiek viszont érzékenyek maradnak rájuk egész életükben.

A darvakkal kapcsolatos kutatások hozzájárulhatnak az állatok élőhelyeinek megóvásához, s ily módon a biológiai sokféleség megőrzéséhez.

Gyula az első vadlúd, aki műholdas jeladót kapott Magyarországon. Azóta három naponta küldi a hollétéről szóló adatokat. Remélhetőleg kiderül, hogy honnan, milyen útvonalon érkezett a Kárpát-medencébe, és hova vonul költési időben. Akinek kedve szottyan, az interneten is nyomon követheti a hozzánk csupán telelni járó nagy lilik gúnárját.

„Nem tudjuk, költőterületük mely részéről, és mely vizes élőhelyek érintésével érkeznek hozzánk a nagy lilikek a Kárpát-medencébe, aminthogy azt sem, hogy a hideg, havas teleken, amikor hosszabb-rövidebb időre eltűnnek, merre vonulnak tovább. Eddig összegyűjtött információink szerint a nálunk telelő nagy lilikek és vetési ludak a Tajmír-félszigetről érkeznek, ám sem az ide vezető fő utat, sem esetleges más útvonalaikat nem ismerjük“ – magyarázza az ng.hu-nak Pellinger Attila, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület elnökségi tagja, aki személyesen is részt vesz a nagy lilikek és vetési ludak gyűrűzési projektjében.

Gyulára és a többi itt telelő nagy lilikre ugyanis négy–ötezer kilométernyi repülés vár március tájékán, amikor úgy döntenek (ösztöneiktől vezéreltetve), hogy visszaindulnak születésük északi tájaira. Nagyon fontos lenne ismerni útvonalukat, mert fajaik és populációik védelme csak az „érintett” országok együttműködésével valósítható meg, tudjuk meg Pellinger Attilától.

A jeladó a hollandiai Alterra kutatóintézet, a Nyugat-magyarországi Egyetem, a Fertő–Hanság Nemzeti Park, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület együttműködésében került Gyulára. A gyufásdoboz méretű, arasznyi antennával ellátott méregdrága (nagyjából 4 ezer dolláros) készülék egyszer már szolgálatba lépett, de egy orosz vadász lelőtte a nyomon követett madarat. „Óriási szerencse, hogy vette az illető a fáradtságot, és kiderítette, hova kell visszajuttatni a készüléket. Hasonló esetekben az adó általában nem kerül vissza hozzánk” – meséli a madarász szakember.

Mivel speciális heveder tartja a madár hátán, az adó nem korlátozza viselőjét a mozgásban. Gyula készüléke – beállításának megfelelően – három naponta küldi jeleit a földi észlelő állomáson keresztül. A gúnár mostanában gyűrűzési helyének néhány kilométeres környezetében tartózkodik, de tavaly decemberben a Kisalföld más vizes élőhelyeit is fölkereste. A madarászok remélik, hogy legalább a költőhelyig nem fogy ki a napenergiával működő készülék szuflája  (szerencsés esetben évekig működőképes marad a jeladó). Gyula egész családját megjelölték: a tojó és a két fióka is színes nyakgyűrűs jelölést kapott. A drága jeladóból azonban csak egy volt, azt az öreg gúnár kapta mint a tartós túlélés legnagyobb esélyese (a fiatalok halandósága az első évben igen magas).

A madarak igen ritkán kapnak figyelmet szaglásuk miatt, ám egy új vizsgálat kiderítette, néhány tengeri madár orrát használhatja annak érdekében, hogy elkerülje a párosodást közeli rokonokkal

A Biology Letters folyóiratban publikált tanulmány leírja, hogy az egerek képesek kiszagolni a különbséget a viharmadarak között, mely azt jelzi, hogy a madarak szaga valójában különbözik egymástól.

A kék viharmadarak – melyek a déli félteke óceánjaiban élnek, és hatalmas szigeti kolóniákban fészkelnek – egy életre választanak párt. A monogám párok évente egy fiókának adnak életet. Egyes emlősökhöz hasonlóan, bizonyos viharmadár-fajokról kimutatták, hogy jobban preferálják partnerük szagát, mint sajátjukat, ami azt sugallja, a szag lehet az egyik módja annak, mellyel a madarak elkerülik, hogy egy sűrűn fészkelő kolóniában saját rokonaikkal párosodjanak.

A viharmadarak szaga egyediségének tesztelése azonban igen nehéz. Mivel a madarak olyan ritkán költenek, és távoli szigeteken élnek, nem könnyű elegendő mintát begyűjteni a kiterjedt kémiai teszteléshez. Ezért Aurelie Celerier, a franciaországi Centre d'Ecologie Fonctionnelle et Evolutive kutatója egerekhez fordult segítségért. Kitűnő szaglásukkal az egerek egyfajta biológiai „orrként” alkalmazhatóak a különféle szagok elemzéséhez – írják a kutatók.  

A csapat 40 kék viharmadarat és 14 fiókát fogott be az Indiai-óceán Kerguelen szigetvilágában. Egy vattapamaccsal megdörgölték a madarak hátát, szárny alatti részét és farát. A laborba visszatérve a szagmintákat felkínálták az egereknek, és hagyták, hogy hozzászokjanak. Ezt követően az egereknek a már ismert szagot kellett kiszagolniuk, valamint egy ismeretlen viharmadár illatanyagát. Egy második kísérletben az egereket egy fióka szagához szoktatták, majd egy nem rokon viharmadár, és az egyik szülő illatanyagát kellett megszagolniuk. Amennyiben az egér észlelte a különbséget két szag között, a kutatók azt feltételezték, hogy az új – ennélfogva sokkal érdekesebb – szagot gyakrabban vizsgálják meg.  

És így is tettek – mutatták ki. Amikor egy nem rokon viharmadár szagát kínálták fel nekik, az egerek az idő 55 százalékát vizsgálatával töltötték. Meg tudták állapítani, ha a szülő és fióka illatanyaga eltérő forrásokból származott, ám emellett jobban preferálták a nem rokon viharmadártól származó szag kivizsgálását, miután elunták a fióka szagát. Ez azt sugallja, hogy a viharmadarak egyedülálló szagokkal rendelkeznek, és a fiatal madarak illata jobban hasonlít a szülőkéhez, mint egy nem rokon madáréhoz.

Emellett a fiókák és szüleik közötti szagkülönbségek a jelek szerint nem mutatkoznak meg a tollasodásig. Az időzítés azt sugallja, hogy a fióka egyedülálló szaga azon mirigyből származik, amely a tollazat tisztán tartásához használt olajat választja ki.

A kísérlet nem tudja egyértelműen bizonyítani, hogy a szag az egyetlen módja annak, mellyel a madarak felismerik rokonaikat, ám az eredmények megmagyarázhatják a korábbi kutatásokat, melyek azt mutatták, a viharmadarak jobban kedvelik a sajátjuktól eltérő szagokat.

A kakukk azért fejlesztett ki a karvalyéhoz hasonló tollmintázatot, hogy elijessze azokat a madarakat, amelyek fészkébe tojást készül rakni – állapították meg brit kutatók.

Eddig is egyértelmű volt a kakukk és a karvaly tollazata közti hasonlóság, a Cambridge-i Egyetem kutatása azonban elsőként mutatta ki, hogy az egyezés milyen hatással van azokra a gazdamadarakra, amelyek fészkébe a kakukk belecsempészi tojását, illetve amelyekkel felnevelteti fiókáját.

Egy korábbi kísérlet során megfigyelték a kutatók, hogy a széncinegék és kékcinegék ugyanolyan mértékben féltek a kakukktól, mint a héjától – magyarázta Justin Welbergen, a kutatás vezetője a BBC hírportálja szerint.

Mivel a cinegék nem tartoznak a kakukk gazdamadarai közé, nincs okuk arra, hogy féljenek tőle. Welbergen ezért feltételezte, hogy a kakukk kinézete talán a gazdamadarak elijesztésére alakult ki. Hogy bizonyítsa ezt, kollégáival kitömött kakukkokat és karvalyokat helyezett el a kakukk egyik kedvelt gazdamadara, a nádirigó fészke mellé. Mivel a legszembetűnőbb hasonlóság a két faj között a hasoldal csíkozása, a kutatók a preparátumok egy részénél fehér ruhával fedték le azt. A nádirigók kevésbé voltak hajlandóak fészkük közelébe menni, ha a kitömött madár hasi oldala csíkozott volt. Ha azonban a csíkozást eltakarták, hajlottak arra, hogy rátámadjanak a betolakodóra.

A kutatók szerint ez egyértelműen bizonyítja: a karvalyálca segít a kakukknak, hogy hozzáférjen a nádirigó fészkéhez, és beletojja tojását.

Az eredmények csupán egy szeletkéjét képezik a kakukk és gazdamadarai közt zajló evolúciós versenyfutásnak. A rafinált madarak ugyanis gazdamadaraikéval szinte teljesen megegyező színű tojásokat raknak azok fészkébe, és nemrég arra is fény derült, hogy a kakukkfiókák még a gazdamadár fiókáinak hangját is utánozzák.