Egy pályázat részeként madárbarát címet kaphat a város.

Madárbarát mintaprojekt valósulhat meg Komáromban a Rüdiger-tavaknál és az Igmándi erőd környezetében. A lehetőség egy sikeres pályázat következménye, írja a kemma.hu.

A madárbarát jelzőt az a terület kaphatja meg, amely célul tűzi ki a madarak élőhelyeinek javítását, a fészkelő és költőhelyek biztosítását. Komáromban odúkat, odú telepeket, madárvédelmi eszközöket fognak kihelyezni a kijelölt területeken.

- A munka nagy része még visszavan. Augusztus folyamán a Magyar Madártani Egyesület emberével, egy helyi madarász szakemberrel és a nemzeti park igazgatóságának szakembereivel be fogjuk járni a területet, és eldöntjük, mely madár védelmére irányuljon a projekt - mondta el Havran-Tóth Bernadettet, Komárom környezetvédelmi referense, aki azt is elárulta, a sarlósfecskékre mindenképpen kiemelt figyelem irányul majd a területen.

A klímaváltozás és a környezet átalakulása a biológiai sokféleségre katasztrofális hatással van, a madarak esetében két új tanulmány is sötét jövőképet rajzol.

Kedden valószínűleg egy pusztai sas tűnt fel Nógrádszakál mellett, írja Facebook-oldalán a Birding Hungary.

A poszt szerint amennyiben elfogadásra kerül az adat, úgy ez lesz a 25. hazai előfordulása ennek a fajnak. Sajnos a madár csak átrepült a terület felett, később nem került már elő, tették hozzá.

A madár a szlovák határt is átlépte, Szlovákiában a pusztai sas még ritkább faj, így ott még nagyobb szenzáció feltűnése.

- A legutóbbi pusztai sas előfordulás 2007-ben volt Magyarországon, így nagyon várunk már egy esetlegesen hosszabb ideig itt tartózkodó példányt, melyet a madarászok megfigyelhetnének - zárták a bejegyzést.

Az MME adatbázisa szerint a pusztai sas ritka tavaszi és őszi átvonuló, illetve nyári kóborló. Megfigyelésére leginkább az Alföldön, azon belül főleg a Hortobágyon van esély. Mivel hazánk nem játszik jelentős szerepet vonulásában az itt megjelenő egyedek kíméletén túl nincs szükség speciális természetvédelmi feladatokra. 2003-ban sikerült meggyógyítani egy mérgezetten talált egyedét. A telet Közép- és Kelet-Afrikában tölti.

Hazánkban ugyan gyakori madár a gyurgyalag, ám Angliában, Norfolk megyében az újonnan megjelentek a klímaváltozásra figyelmeztetnek.

A norfolki gyurgyalagok közül egy pár

A brit Királyi Madárvédelmi Társaság (RSPB) számolt be arról a felfedezésről, amely akár örömhír is lehetne, ám mégse egészen az: Norfolk megyében először figyeltek meg gyurgyalagokat: hét madár jelent meg a területen június elején. A madarak, úgy tűnik, egy Trimingham melletti felhagyott bányában fogják tölteni a nyarat, s mivel úgy látták a megfigyelők, hogy fészeküreget is vájtak, akár még szaporodhatnak is. A közelmúltban ez a hatodik alkalom, hogy gyurgyalagot láttak Nagy Britannia területén, s az elmúlt 20 évben növekvő tendenciát mutat az észlelésük.

A színpompás tollazatú madár semmi mással nem összetéveszthető. Levegőben repülve kapja el zsákmányát, amely méhekből, darazsakból, szitakötőkből és más repülő rovarokból áll. A párok életre szólóan állnak össze, de az udvarlási szertartás és a rovarajándékok minden szezonban ismétlődnek. Mindkét madár dolgozik a kicsik kiköltésén (néha 10 tojáson is rak a tojó), de még a kolónia tagjai is besegítenek egymásnak. A telet Afrika déli részén töltik.

Bár a kép nem túl jó minőségű, az kiválóan látható, hogy a közepén a gyurgyalag az üregből bújik elő. Ilyen üregekben fészkelnek, ez alapján gondolják a brit szakemberek, hogy talán idén az első norfolki fiókák is kikelnek majd.

Legutóbb 2017-ben találkoztak Nottinghamshire területén gyurgyalagokkal, akkor az ország távoli pontjairól is ezrek utaztak a helyszínre, sokan családostól, hogy megcsodálják a ritkaságokat.

„Jelenleg ez lehet Nagy Britannia hét legizgalmasabb madara” – mondta Mark Thomas, az RSPB szakembere, aki a terület tulajdonosával és helyi madarászokkal jelenleg is azon dolgozik, hogy a madarak lakhelye közelében egy minden fél számára megfelelő megfigyelőhely készülhessen. „Szeretnénk, ha mindenki élvezhetné e rendkívül szép madarak látványát, de úgy, hogy a madarak is biztonságban érezzék magukat.”

Az öröm ellenére nem szabad megfeledkezni arról, hogy e madarak egyre gyakoribb felbukkanása a klímaváltozáshoz köthető, és a természetre, élővilágra nehezedő nyomás hírnökei a gyurgyalagok is. A szakemberek szerint valószínűleg nemsokára már állandó nyári brit lakosokká válnak e színpompás tollasok.

Az égszínkék testű, szürke fejű Spix-ara (Cyanopsitta spixii) 2 évtizede kihalt a vadonban, ám egy szaporítóprogram révén remény van rá, hogy hamarosan újra régi élőhelyén repkedhet.

Az 1990-es évek közepére már csak egyetlen vadon élő egyedét ismerték ennek a gyönyörű madárnak egy brazil város, Curaçá közelében, s 1995-ben kétségbeesett próbálkozásba fogtak a természetvédők és a szakemberek, hogy megmentsék a világ legritkább madarát, számolt be a Science.

A többi aránál kisebb termetű (kb. 30 dekás) madarat először 1638-ban írta le egy német természetkutató, Georg Markgrabe a brazil Pernambuco tartományban, nevét pedig egy másik német, Johann Baptist von Spix után kapta, aki 1819-ben egy példányát lelőtte, s hazavitte Münchenbe, megjegyezve, hogy igen ritka madár. A fajt 200 évvel később a vadonban kihalttá nyilvánította a Természetvédelmi Világszövetség.

A 2000-ben még élő utolsó vad egyed egy hím volt, fogságban pedig alig három tucat élt gyűjteményekben és állatkertekben. Még egy tojót is kerítettek a szakemberek, s ezt a hím élőhelyén szabadon engedték – alig két hónapra rá találkozott és párzott is a két madár – majd a tojó 2 hét múlva rejtélyesen eltűnt. Évekkel később egy ember azt mondta, hogy egy villanyvezeték alatt találtak rá elpusztulva. Nigel Collar, a BirdLife International szakembere szerint azonban a papagájok nem szoktak nekirepülni a villanyvezetékeknek, sokkal valószínűbb, hogy a madarat egy illegális befogó csípte el. Vajon van-e még innen visszaút?

Spix-ara azon a képen, amelyet a faj névadója, Johann Baptist von Spix készített.

2022. június 11-én, negyed századdal a tojó rejtélyes eltűnését követően azt tervezik, hogy nyolc Spix-arát engednek szabadon a vadonban, s az év végén még 12 egyed követi majd őket, s ez a következő évek során még folytatódik. Ha minden a tervek szerint halad, e madarak a Spix-ara természetes élőhelyén egy új populáció megalapítói lesznek. Meglehetősen kevés visszatelepítési program van világszerte, s ezek egyike sem arapapagájokkal foglalkozott eddig.

Nagyon kevés madár-visszatelepítési program volt sikeres, és egyik se volt ennyire ambiciózus, mondta el George Amato, az Amerikai Természettudományi Múzeum természetvédelmi biológusa, hozzátette, a Spix-ara esetében egyszerűen muszáj megpróbálkozni vele. „Remélem, sikeres lesz, mert egyszerűen nincs több lehetőségünk.”

A Spix-ara természetes élőhelye a caatinga, vagyis az a száraz szubtrópusi erdő, ami egyedül Brazíliában létezik, s az ország területének kb. 10 százalékát foglalja el. A mintegy 3 hónapos esős évszakban minden üde és zöld, majd az év további részében a növényzet elfonnyad, elszürkül, kifehéredik – erről kapta a nevét is a terület a tupik nyelvén. A Spix-ara egykor itt fészkelt, vízfolyások közelében, ám amire a tudomány felfedezte a fajt, a caatinga egy részét már felosztották állattartó farmerok közt.

Azt sosem fogjuk megtudni, hány Spix-ara élt egykoron, de ahogy egyre nőtt az emberi jelenlét az élőhelyén, úgy vált még ritkábbá a faj, azonban ez további csapást is jelentett, hisz ritkasága miatt igen értékes volt a papagájgyűjtők körében, akik több tízezer dollárt is fizettek egyetlen példányért. „Minél ritkább volt, annál inkább státuszszimbólummá vált” – mondta Collar. Olyanná vált, mint a bélyeggyűjtők körében a kék Mauritius bélyeg. „A nagyon gazdag, nagyon szenvedélyes gyűjtők mind magukénak akarták tudni egy-egy példányát, és szinte bármit megtettek ennek érdekében” – mondta Roland Firth, a Fajok és Populációk Megmentéséért Zoológiai Társaság természetvédelmi szakembere. 1987. elején már csak 3 vadon élő egyedről tudtak a szakemberek, ám az év végére kettőt befogtak a vadorzók. Az utolsó hímet 2000-ben látták utoljára.

Egy német civil szervezet, a Társaság a Veszélyeztetett Papagájok Megmentéséért (ACTP) elhatározta, hogy visszatelepíti a Spix-arát a vadonba. Berlinhez közeli telephelyén több mint 170 madár lakik. 2020 márciusában 52 madár költözhetett Brazíliába egy magánrepülőn utazva Martin Guth üzletember és papagájgyűjtő jóvoltából. 2021-ben három fióka is kikelt a brazil társintézményben, s ezek több mint 30 éve az elsők, amelyek az eredeti hazájukban látták meg a napvilágot.

A madár kivitele 1967 után illegális volt, így nagyon kevés olyan Spix-aráról tudtak a visszatelepítést az 1990-es években megtervezők, amelyek alkalmasak lehettek volna egy szaporítóprogram számára. 1996-ban csupán 39 egyed léte volt ismert a különféle magángyűjteményekben, állatkertekben, s köztük csak 9 volt vadonból eredő, a maradék egyetlen pár utódaiból állt. Bonyolult és ellentmondásos folyamat vezetett el odáig, hogy ma egyáltalában létezhet e program. Kalandos és jórészt titkos ügyletek sorozata eredményezte azt, hogy mára egy svájci magántenyésztőnek köszönhetően 3 olyan, addig tenyésztésben részt nem vett madár is beléphetett a tenyészprogramba, amelyek génfrissítése elengedhetetlen volt a sikeres szaporodáshoz. 2012-ben egy brazil helyszínen a faj megmentésére vállalkozók egy találkozóra jöttek össze, de a kölcsönös vádaskodáson túl nem jutottak előrébb. „Valljuk be, ennél az asztalnál mindannyian bűnözők vagyunk, hisz a világ egyetlen Spix-arája se kerülhetett legálisan magántulajdonba” – mondta a találkozón egy katari sejk magánrezervátumának állatorvosa. A sejk 2014-es halála után a madarai a német tenyésztőközpontba kerültek, majd 2018-ban végre megszületett a megállapodás az ACTP s a brazil kormány közt is a brazíliai telephelyről.

A Spix-ara tenyésztése különösen bonyolult. Fenyegeti őket egy fertőzés, amely az emésztőrendszerük idegeit sorvasztja el, s ezzel lassan magát a madarat is. A kórokozó felfedezését követően a tenyésztésbe vont madarakat azonban tesztelni tudták, s így ez a veszély elvileg elmúlt. A másik gond az alacsony szaporulat. A madár monogám és nagyon válogatós a partnerét illetően. Csak néhány pár volt, amely szaporodott, s ezért eleinte minden hangsúlyt arra helyeztek, hogy minél több fióka keljen ki – a genetikai sokféleségre csak később kezdtek figyelni. Azt persze nem lehet befolyásolni, hogy egy papagájnak pont az az ellenkező nemű madár tetsszen meg, amelyik genetikailag is megfelelő párja lenne, ezért mesterséges megtermékenyítésbe fogtak a szakemberek.

Eleinte a hím madarak kloákáját ujjal masszírozva nyerték ki az szaporítóanyagot, majd később kifejlesztettek egy elektromos stimuláló eszközt, amelynek igen gyenge áramütése hatására bocsátja ki a madár a spermáját. „Gyerekkorunkban a 9 voltos elemeket a nyelvünkhöz érintve gyenge csiklandozást éreztünk, valami hasonló hatást kell elképzelnünk a papagájoknál is” – magyarázta Michael Lierz állatorvos. Innentől megnyílt az út a megfelelő genetikai összetételű párok kiválasztása előtt.

A Spix-arákkal együtt egy másik faj, a marakánaara (Primolius maracana) vadon másutt befogott egyedeit is ugyanazon helyeken fogják szabadon engedni, a két faj nagyon hasonló életmódú, s a szakemberek abban bíznak, hogy közös csapatokba verődve élhetnek majd – nagyobb eséllyel a megmaradásra. Minél nagyobb csapatokat engednek ki egyszerre, annál jobbak az esélyeik is, a marakánaarák pedig a Spix-arák „mentoraként” segíthetik helyismeretükkel azok életét.

Azt nem lehet tudni, hogy sikeres lesz-e a nagy erőfeszítéseket és rengeteg anyagi ráfordítást igénylő visszatelepítési program, de a szakemberek bíznak abban, hogy megmenthető a caatinga rejtélyes kék papagája.

A gólyatöcs, ez a hosszú lábú, hosszú csőrű madár, hazánkban alapvetően alföldi elterjedésű faj. Az olyan sekély vízzel borított területeket kedveli, amelyeket táplálkozás közben még meg tud lábalni, és ahol költési időben, a növényzetben el tudja rejteni fészkét.

A Dél-Dunántúlon jobbára csak vonulási időszakban találkozunk vele, ám egyes években, amikor a körülmények kedvezőek számára, néhány pár a költéssel is megpróbálkozik.

- Idén, május végén, kollégánk egy használaton kívüli halastómederben bukkant két költő párra a Dél-Zselic egy eldugott szegletében - tájékoztatta szerkesztőségünket Völgyi Sándor, a Duna-Dráva Nemzeti Park munkatársa. – Baranyának ez az erdős dombokkal, rétekkel kísért patakokkal, tavakkal tarkított része nem tipikus gólyatöcs élőhely.

Hozzátette: ám a tómederben kialakult sekély vízborítás, és a szegélyekben felverődött ritkás növényzet maradásra bírta a madarakat, és néhány pár bíbic társaságában költésbe kezdtek. A szervezet munkatársa az észlelés után azonnal felvette a kapcsolatot a tó kezelőjével, aki a hír hallatára biztosította, hogy a madarak sikeres költésének érdekében a tóban a nyár végéig megtartja az alacsony vízszintet.

A nemzeti park közleményében reményét fejezte ki, hogy közreműködésével idén Baranyában is kelnek majd gólyatöcsfiókák.

A gólyatöcs (Himantopus himantopus) Magyarországon fokozottan védett madár, természetvédelmi értéke 250 ezer forint.

A különböző helyváltoztatási módok magyarázatát a madarak testfelépítésében kell keresnünk: a kisebb, könnyebb madarak ugrálnak, míg nehezebb fajtársaik sétálnak. Mindig azt a módszert alkalmazzák, ami a legkevesebb energiabefektetéssel jár a földi mozgás során – írja a Sciencefocus.

Az ugráló madarak általában kistermetűek, rövid lábakkal rendelkeznek, és életük nagy részét a magasban, bokrokon vagy fákon töltik. Ágról ágra ugrálnak, vagyis a gyors mozgás miatt egyszerre használják a két lábukat. Mivel lábuk, lábfejük anatómiailag az ugráláshoz fejlődött ki, ugyanezt a technikát alkalmazzák a földön. Sok kerti madár mozog így, a verebek, a cinkék, a pintyek.

Természetesen vannak kivételek, például a barázdabillegető, amely kicsi és könnyű, mégis sétál, mert rovarokat keres a földön, és a járásával akarja felzavarni a kis, mozgó célpontokat. A járás is lehet olyan gyors, mint az ugrálás (csak ugrással messzebb juthatnak), ezért vált a feketerigó ugrásról gyors gyaloglásra, ha menekülnie kell a földön. Szinte már fut, figyeljük csak meg!

A nagyobb méretű madarak, akik több időt töltenek a földön, ott fészkelnek és táplálkoznak, mint például a fürjek, a fácánok vagy a varjak, szívesebben sétálnak. Nehéz testük szisztematikus ugrálással történő mozgatása túl sok energiát igényelne. Számukra az a legegyszerűbb, ha az egyik lábukat mindig a földön tartják, de hosszú lábaik így is lehetővé teszik, hogy nagyobb távolságokat tegyenek meg. Ezenkívül az ugrás feltűnőbb is, mint a nyugodt séta, úgyhogy veszély esetén csak szépen besétálnak a bokrok közé, nem vonják magukra a figyelmet, és rejtve maradhatnak. A szajkó termete ellenére kivételt képez, szeret ugrálni, mert eleve több időt tölt a fákon, mint más varjúfélék.

A vízimadarak hosszú lábukkal hatékonyan tudnak mozogni a vízben, a szárazföldön pedig szívesen sétálnak: egyetlen lépéssel jó nagy távolságot is megtehetnek. Ekkora lábakkal nem is lenne egyszerű ugrálni. Vannak azonban rövid lábú vízimadarak is, például a sárszalonkák vagy a totyogó kacsák. Ha menekülniük kell, inkább szapora gyaloglásra váltanak, amíg vízbe nem tudnak toccsanni.

Ezek a mindenki által elfogadott tézisek, de egy skót tudós kevésbé jóindulatú elmélettel állt elő: szerinte a kisebb madaraknak kevesebb szürkeállomány jutott, ezért a séta már meghaladná az értelmi képességeiket. Ennek azonban ellentmond, hogy a gyaloglás a neuromuszkuláris kontroll komoly összetettségét igényli.

Már tojásokon ülnek a hazai nádasok különleges énekesmadarai, a barkóscinegék a Körös-Maros Nemzeti Parkban. Ez az apró, ügyes madár halmozza az elsőségeket hazánkban: nemcsak a legkorábbi fészekrakók között hozza el az aranyérmet, de a nádasok legdíszesebb énekese is egyben. Sőt, a hazai énekesmadarak között egyedülállóan hűséges költőhelyéhez és párjához is.

Télen-nyáron, holtodiglan-holtomiglan – így hangozhatna egy barkóscinege hűségesküje, hiszen e gyönyörű énekesek már az első költésük előtt párba állnak, és életük végéig, télen-nyáron együtt, költőhelyükön maradnak, gondoskodva utódaikról.

A költés pedig már elkezdődött – számolt be a Körös-Maros Nemzeti Park, megosztva a Kakasszéki-tavakon tapasztaltakat.

A barkóscinege monogám, éppen ebből az életmódból adódóan tavasszal nem kell a párválasztással foglalkoznia, így a tavaszi jó idők beköszöntével azonnal költésbe kezd. Rendszerint már március végén, április elején a tojásokon ülnek. Évente kétszer, háromszor is költenek, fészekaljuk 5-7 tojásból áll.

- Ez a madárfaj kifejezetten a sűrű, nagyobb kiterjedésű nádasos, gyékényes területeket kedveli, a telet is ott tölti. A Kakasszéki-tavakon élő állomány mellett a nemzeti park Kis-Sárrét részterületén él még jelentős létszámú barkóscinege. Külsejére jellemző a kétalakúság, a hím hátoldala és farka sárgásbarna, feje világosszürke, csőre két oldalán található barkója és az alsó farokfedői feketék. Szeme élénk borostyánsárga. A tojónak nincsen barkója, és világosabb árnyalatú, mint a hím. - számol be róla a nemzeti park.

Különleges, hogy a madár alakja is az életmódjához idomult: rövid szárnya és hosszú faroktollai a sűrű nádasban való bujkáláshoz alkalmazkodtak. És ami az alakját illeti, még csak nem is cinege, hiszen a timáliafélék családjába tartozik. Szépsége és hangja is kiemelkedik a nádasok énekesmadarai közül – igaz, a címért többen is versenyben vannak.

- Tavasztól őszig a nádasokban lakó rovarokat, pókokat, apró bogarakat fogyasztja, télen viszont növényekre vált, elsősorban a nádmagokat csipegeti. Hangja a csengettyűhöz hasonló, szépen csilingelő. Érdekesség, hogy a többi énekesmadártól eltérően nem tart területet, hanem csapatban mozog, főként a költési időszakon kívül. - mutatja be a madarat a park honlapja.

Az Amerikában honos királyharkályt (Campephilus principalis) tavaly nyilvánította az USA kormánya kihaltnak, miután éveken át nem látta senki. Azonban egy csapat tudós Lousiana állam erdeiben bebizonyította, hogy nagyon is él ez a pompás fakopáncs-féle.

Egy kitömött múzeumi példány

Az utolsó széles körben elfogadott felvétel a királyharkályról 1944-ből származik. Azóta senki sem készített róla képet, és más bizonyíték sem mutatott arra, hogy élne még vadon ebből a madárból.

A pittsburgi Nemzeti Madárvárta (National Aviary) természetmegőrzési igazgatója, Steve Latta vezetett egy hároméves expedíciót Lousiana eldugott erdeiben, ahol többféle módszerrel keresték a királyharkályt: hangfelvételeket készítettek, kameracsapdákat állítottak, és drónokkal is próbáltak fotókat készíteni erről a bizalmatlan madárról - írja a Guardian.

Latta elmondta, hogy az expedíció minden tagja többször is találkozott a madárral, és gyakran hallották a hangját is. Ő maga egyszer közelről is megfigyelhette a rejtőzködő fakopáncsfélét: „Előttem repült fel, és hat-nyolc másodpercig figyelhettem meg, ami elég hosszú időnek számít egy királyharkály esetében.” Repülés közben a faj egyik határozó bélyege az evezőtollak mentén végigfutó fehér sáv.

„Nagyon meglepett” -tette hozzá Latta. –

A királyharkály valaha gyakori volt, és Karolina államoktól egészen az USA dél-keleti részén át Texasig terjedt az élőhelye. Ez az Egyesült Államok legnagyobb testű harkálya, és a hímek könnyen felismerhetők a hatalmas piros tollbúbról a fejük tetején. Mint általában a fakopáncsok, ezek a madarak is a fák kérge alatt rejtőző kártevő rovarokat fogyasztják.

A kontyos feketeharkály (fent) és a királyharkály (lent) közti különbségek: a két madár hasonló bélyegekkel rendelkezik, ám repülés közben a királyharkály evezőtollai végén jól kivehető a fehér sáv

A 19. században azonban jelentősen megcsappant a számuk: egyrészt megfogyatkoztak az élőhelyeik, másrészt vadásztak a harkályokra. Ahogy ritkultak, egyre értékesebb trófeákká váltak. Emellett a szegények fogyasztották is ezt a nagytestű madarat, a vadpulykákkal, georgiai üregteknősökkel és más vadállatokkal együtt.

150 év vadászat után a királyharkály meglehetősen bizalmatlanná vált az emberrel szemben, így nem csoda, hogy eldugott, nehezen megközelíthető élőhelyekre vonult vissza, és évtizedeken át senki sem látta vagy hallotta.

– mondta Geoffrey Hill, a Auburn Egyetem biológusa, aki 2005-ben próbálta fellelni a királyharkályt Floridában – sikertelenül.

Hill szerint Latta kutatása nagyon izgalmas, és az expedíció által készített felvételeken valóban a kihaltnak nyilvánított királyharkály található. Hozzátette, hogy a USA Halászati és Vadászati Szolgálata elhamarkodottan nyilvánította kihaltnak ezt a madarat, és akár több tucat élhet még a fajból az eldugott, nehezen megközelíthető, érintetlen mocsaras erdőségekben.

„Néhányan nehezen hiszik el, hogy egy madár ennyi ideig elkerülheti a modern ember figyelmét, olyan szinten dominánssá váltunk a környezetünk felett. Pont ezért érdekes, hogy ennek a figyelemre méltó madárnak mégis sikerült. A madárbarátokat lenyűgözi a királyharkály, aki mind erről tudomást sem vesz. Sőt, gyűlöli az összes embert.”

Csanytelek - Fiókaként Magyarországon gyűrűzték meg, s úgy tűnik, hogy kalandos utazásai után visszahúzta a szíve kikelése helyére azt a 18 éves kanalasgémet, amelyet a napokban figyeltek meg a Pusztaszeri Tájvédelmi Körzet területén. A pompás madár megfigyelője dr. Pigniczki Csaba, a Kiskunsági Nemzeti Park természetvédelmi őre. Biológusként végzett, fő állása mellett került kapcsolatba a kanalasgémek világával.

A kanalasgémek jó ízléssel választanak országot a telelésre

- Eleinte megfigyelőként vettem részt a kanalasgémek gyűrűzésében, ami 2003-ban indult el Magyarországon. Két évvel később, a sikeres gyűrűzővizsga letétele után már én is jelöltem madarakat, később több kollégámat is bevontam ebbe a programba, hogy minél több madarat beazonosíthassunk - mesélte a lelkes természetvédő.

A szóban forgó madarat még fióka korában gyűrűzték meg a Csaj-tó térségében, 2004-ben.

A kanalasgémeket lábukon jelölik meg

- A kanalasgémek kizárólag sekély, lábalható vizekben tudnak táplálékot szerezni. Kaszáló mozdulatokat végeznek a fejükkel, így kutatnak apró vízi zsákmányok után - magyarázta a szakértő.

A madarak a zord téli időszakot hátra hagyva, kellemesebb, napfényesebb országokba látogatnak. A szépkorú példány kiváló ízléssel választott magának olyan térségeket, ahol kedvére telelhetett.

- Többször megfigyeltük őt Észak-Olaszországban, pontosabban a Velencei-lagúnánál. Az ehhez hasonló térségek kedveznek neki, hiszen az árapály mozgások egész évben jelen vannak. Apálykor a tengerből visszamaradt kisebb tócsák táplálkozásra alkalmas helyszínt biztosítanak, itt kedvére csemegézhet a tengeri herkentyűkből - mondta Csaba.

A madarak sekély vizekben kutatnak táplálék után

Jogosan merülhet fel a kérdés: miért nem jelölik konkrét keresztnévvel a madarakat? Erre a szakértő egyszerű választ adott.

- Jelenleg nagyjából 2700 körülire becsülhető a meggyűrűzött kanalasgémek száma Magyarországon, ez folyamatosan nő, ennyi név pedig nincsen a magyar keresztnévtárban - mondta nevetve.

Az elmúlt hónapokban többször beszámoltunk róla, hogy a hazai vizek nagy részén vészesen leapadt a vízszint az elmaradó esőzések miatt. A kiszáradás a madarak számára is komoly problémákat okoz.

Ha a körülmények nem kedvezőek idehaza, visszarepülnek a tengerpartra

- A kanalasgémállomány sem viseli jól a száraz időszakot. Az öreg madarak visszatérnek, ugyanakkor előfordul, hogy úgy döntenek, hogy egyszerűen nem éri meg nekik tojást rakni és fiókát nevelni. Túlságosan nagy energiabefektetéssel járna, ezért sokan kihagyják a fészkelést - magyarázta Csaba, majd hozzátette, hogy találkozott már olyan jeladóval felszerelt példánnyal, aki egy hónappal a hazaérkezte után visszarepült Tunéziába a tengerpartra. A madaraknak szüksége van a vizes élőhelyekre, amelyek a táplálékukat biztosítják. Ha egymást követően sok száraz időszak jelentkezik, a fészkelő állomány száma csökkenni kezd, a szaporulat nem fogja pótolni a pusztulást - fejtette ki Csaba.