Sárgarigóék már régóta bújócskáznak velünk: jellegzetes énekükkel („huncut a bíró”, „kell-e rigó, fiú?”) sokféle terepre becsalogattak már, de ha végül sikerült is valahogy észrevenni, eddig a pillanat sosem volt fotózásnyi hosszúságú. Vándorútjukról, a trópusi Afrikából rövid, április végétől augusztus végéig tartó hazatértük alatt mindig vehemensen lendülünk az élénksárga színével igazán feltűnő, mégis mesterien rejtőző madár nyomába. És hihetetlen sikertelenséggel koronázzuk erőfeszítéseinket.

Néhány napja két egymást követő napon, két különböző helyszínen is kifogtunk rajtuk. Esetleg, nyughatatlan természetüket meghazudtolva, inkább ők kegyeskedtek picivel kevesebbet nyüzsögni, vagy felhagyni valamelyest óvatosságukkal. Persze, nem teljes premier plánokra futotta most sem, csak visszafogottabb sárgarigó-sztárfotókra, de azért talán ezek is elegendőek, hogy autogram nélkül is felismerhetőek legyenek.

Első fotózási alkalomkor a szentgyörgyi közös temetőben a késő délutáni órákban találkozót tarthattak sárgarigóék, mert sokan gyülekeztek az öreg fákon, így aztán itt került lencsevégre egyikük. Másnap kora délután Gidófalvára bebiciklizve egy hím egyed képviselte a fogadóbizottságot, – és a láthatóságot elősegítendő – becsülettel ki is ült a száraz ágakra, így juttatván minket halmozott sárgarigó-látvány élvezetéhez.

Bár magyar neve azt sugallja, a sárgarigó (oriolus oriolus) mégsem tartozik a többi ismert rigóval (feketerigó, fenyőrigó, szőlőrigó, léprigó, énekes rigó) a rigófélék családjába, hanem a verébalakúak rendjében saját, sárgarigófélének nevezett családja van, melynek egyedüli képviselője régiónkban.

Méreteire vonatkozó adatok: hossza 20–25 cm, szárnyfesztávolsága 44–47 cm, tömege 56–79 gramm. Kinézete annyira egyedi, hogyha már sikerült megpillantani, semmi mással össze nem téveszthető: a hím aranysárga tollazatú fekete szárnyakkal és farokkal, vöröses csőrrel. A tojó valamelyest visszafogottabb élénkségű: sárgája halványabb, enyhén olajzöldbe hajló.

Sárgarigóéknál a szülők együtt rakják a fészket, felváltva kotlanak 3–4 tojásukon, melyekből a fiókák 16–17 napra kelnek ki, és további 16–17 nap múlva repülnek is. Gondozásukban – például a gyurgyalagokhoz hasonlóan – a fiatal, egyedülálló és főként hím egyedek gyakorta segédkeznek közvetlen rokonaiknak.

A szőrös hernyóktól irtózók külön tisztelettel tekinthetnek a sárgarigókra, hiszen azon kevés madárfaj közé tartoznak, melyek ezeket – egyéb rovarokból és növényi termésekből álló menüjük mellett – a faágakhoz dörzsölve szívesen elfogyasztják.

A sárgarigó nemcsak gyönyörű, hanem nevei is azok, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy ezek egyikét – az aranymálinkót – a 2010-es év költői szavának választották. Bár nem veszélyeztetett faj, sőt európai állománya inkább növekvő trendet mutat, és 680–890 ezer költő párra becsült hazai állományával Romániában is gyakori fészkelőnek számít, azért itt és Magyarországon is védettséget élvez.

Nyíradony - Sajnálattal vehetjük észre, hogy 2007-től a visszatérő fecskék létszáma egyre kevesebb. Ekkor, és következő évben is, az őszi vonulási időszakban igen hideg volt, nem tudtak a fecskék táplálékot szerezni, és ezerszám pusztultak el, annak ellenére, hogy a madárvédelmi szakemberek megpróbáltak segíteni rajtuk.

A füstifecske állomány közel 60 százalékkal csökkent 2010-re, de nem sokkal jobb a molnár és a partifecske helyzete sem. Ha ilyen rohamos ütemben folytatódik a pusztulás. elképzelhető, hogy hazánkban tíz-tizenöt év múlva kipusztulnak ezek a hasznos és kedves madarak – tudtuk meg Papp Jánostól, a Ligetaljai természetvédelmi Egyesület elnökétől.

Kevesebb fecske, több légy és szúnyog

Ennek súlyos következményei lehetnek, hiszen ezek a madarak repülő rovarokkal táplálkoznak, elsősorban olyanokkal, amelyek az embereket és az állatokat is kínozzák, ilyen többek között a légy és a szúnyog.  Ebben az évben tapasztalhatjuk, milyen sok a környezetünkben a légy. Ez többek között annak a következménye, hogy ilyen drasztikus módon lecsökkent a fecske állomány.

Egyre kevesebben tartanak állatot

A szakember szerint a csökkenés egyik oka a már említett 2007/2008-as pusztulás a hideg időben, de a fészkelési lehetőségek is egyre rosszabbak. A füstifecske lakott területeken, elsősorban az istállók belsejében fészkel. Régen, amikor az állattartás általános volt, a gazdák hagytak egy kis rést, hogy a madár be tudjon repülni. Ma egyre kevesebben tartanak állatot, és a füsti fecske nem talál magának fészkelési helyet.

Piszokkal jár

A molnárfecskék sincsenek jobb helyzetben, hiszen ők a házak eresze alá építenek fészket, de ezt nagyon sokan nem nézik jó szemmel, hiszen „piszokkal” jár, ezért megpróbálják elriasztani. Pedig a madárürülék egy úgyenvezett  „fecskepelenkával” (ami nem más, mint a fészek alá szerelt deszka) kivédhető. Sajnos, egyesek éppen ellenkezőleg cselekszenek: leverik a fészket, holott ez büntetendő cselekmény.

Az egyik ok a környezetszennyezés

A rohamos csökkenéshez – folytatta Papp János – hozzájárul a környezetszennyezés is. Fontos lenne, hogy a felnövekvő nemzedék is ismerje és értékelje a fecskéket, hiszen az idősebbek vigyáztak rájuk, mint a kincsre, mert úgy tartották, ahová a fecske befészkel, oda nem csap a villám, és szerencsét is hoz a háziakra. De, ha valaki leveri a fecskefészket, azt szerencsétlenség éri.

Kakukkok több ezer kilométeres vándorlását követték le brit kutatók műholdas nyomkövetés segítségével.

Brit ornitológiai szakemberek (British Trust for Ornithology) öt brit kakukk vándorlási útvonalát követték nyomon, apró műholdas nyomkövetőkkel. A csapat júniusban fogta be, és látta el a készülékekkel a madarakat. Mára mind az öt madár elérte Afrikát.

Utazásukat mindannyian ugyanazon kelet-angliai költőhelyről kezdték. A madarak háromezer kilométerre járnak a kontinenstől. A nyomkövetők minden második napon, 10 órára automatikusan bekapcsolnak. Rádiójeleket küldenek az állatok tartózkodási helyéről. A jelzéseket egy műhold gyűjti be.

A kakukk követő csapatot a BTO szakembere, Chris Hewson vezeti. A kutatók képesek voltak nyomon követni a madarakat a szervezet thetfordi központjából. Négy madár már átszelte a Szaharát. Kettő Csád déli részén tartózkodik, egyikük pedig Nigéria északi részén, míg a negyedik Burkina Fasóban. Az egyik kakukk némileg lemaradt a többiek mögött, és Marokkóig jutott. „Legutóbb Casablancától 20 kilométerre látták” – mondja Hewson.

Elmondása szerint, a legtávolabbra jutott madár, Chris már majdnem ötezer kilométert tett meg Csádig. „Arra számítunk, hogy ennél is tovább jut, talán 6-7000 kilométerre.”

A Szahara átszelése számos vándorállat esetén a halálozás egyik fő oka, ezért a csapat igen boldog, hogy majdnem mindegyik madár biztonságosan átjutott a sivatagon. A csapat szeretné azt is kideríteni, milyen környezetekre támaszkodnak a kakukkok, és hol állnak meg menet közben táplálkozni. „A vándormadaraknak nemcsak egy költő- és egy telelőhelyük van. Rendelkeznek közbülső megállókkal is, ahol változatos időt töltenek el” – mondja Hewson.  

Elmondása szerint, mivel Nagy-Britannia és Európa egészében melegebbé válik, a madaraknak egyre korábban kell visszaérniük költőterületükre. „Ha nem tudjuk pontosan, hol vannak, nem fogjuk tudni, merre találhatóak azok a palacknyakak, melyek meggátolhatják, hogy hazatérjenek Angliába. Ezért különösképpen érdekes, hol hizlalják fel magukat a madarak, mielőtt elindulnak a végső hazaútra.”

A kakukk az egyik olyan vándormadár faj, melynek egyedszáma Nagy-Britanniában hanyatlik. A Királyi Társaság madárvédelmi szervezetének (RSPB) 2010-es felmérése szerint, az 1995 óta leginkább hanyatlásnak indult tíz nagy-britanniai madárfaj közül nyolc nyári vándor, beleértve a kakukkot, vadgerlét, sárga billegetőt és fülemülét.

1995 és 2010 között Nagy-Britannia vadgerléi több mint 70 százalékát, és a kakukkok közel felét veszítette el.

Sziasztok, újra itt vagyok... hosszú volt ez az öt nap és fárasztó is, de a lényeg, hogy most megint a legfrissebb hírekkel állhatok elő nektek... de mielőtt ezt megtenném, azért röviden beszámolnék a táborról:

Ugyebár előző bejegyzésemben megírtam, hogy egy madaras táborról lesz szó - sosem voltam még ilyen helyen, teljesen új volt a számomra, de nagyon vonzott a dolog, mert imádom a madarakat, legyen bármilyen szárnyas-tollas élőlényről szó. Öcsémmel és barátnőmmel keltünk útra, s Naszályon, a 13 Ferencmajori halastavaknál kötöttünk ki.

Gyönyörű hely, aki szereti a természetet az biztosan elájul tőle. A madarakról nem is beszélve, annyiféle volt, hogy összeszámolni is nehéz lenne. Az élet persze nem volt fenékig tejfel, mert aki látni akart valamit, annak bizony korán kellett kelnie. A madarak ugyanis reggel a legaktívabbak. A munka része is ránk várt, ugyanis az egész tábor legfontosabb feladata a madárgyűrűzés volt. Négy nagyobb háló volt kirakva a bokrok vagy épp a nádas közé, melyek a madarak, de még az ember számára is alig láthatók. Ezekbe repültek bele "áldozataink", melyeket nekünk kellett kiszabadítani - általában ez könnyű munka volt, mert épphogy csak beleakadnak, de ritkán azért előfordult, hogy igencsak meg kellett szenvedni velük. A kiszabadított példányokat kis zsákszerű "szütyőkbe" raktuk, melyben összetörni már nem tudták magukat. A madarakkal kellett mindig visszatérnünk a gyűrűző sátorhoz, ahol mindegyikük megkapta a maga kis fémjelzését. Ezek persze fontos adatok, így nem csoda, hogy több füzetben is vezetni kellett az adatokat - befogás ideje, madárfaj, gyűrűszám, kor és nem. Erről a folyamatról persze majd bővebben is fogok írni egy modulban.

Mint mondtam, rengetegféle madarat láttunk, amit nagyjából most fel is sorolnék:

vörösbegy, kékbegy, fülemüle, énekes rigó, nádi tücsökmadár, nádirigó, énekes nádiposzáta, cserregő nádiposzáta, foltos nádiposzáta, sisegő füzike, barátposzáta, karvalyposzáta, kis poszáta, kerti poszáta, kormos légykapó, barkóscinege, széncinege, kékcinege, függőcinege, tövisszúró gébics, szürke légykapó, gyurgyalag, nyárilúd, bütykös hattyú, halászsas, dankasirály, törpegém, jégmadár, fehér gólya, egerészölyv, szárcsa, csörgő réce

Természetesen ez csak töredéke annak, amit láthattunk volna még, ha tovább maradunk, de így is nagy élmény volt. Poszátákból például annyit láttunk, hogy már messziről megmondjuk, hogy a "barna kalapos" barátposzáta a nőstény, a "fekete" a hím, vagy felismerjük a cserregő nádiposzáta jellegzetes hangját. Szép is lett volna, ha csíkosfejű nádiposzátát is látunk, de ha egyszer végig olvastátok a bal sávban látható védett fajok listáját, tudjátok, hogy az igen ritka madár - a kistestűek listáján a 2. helyet foglalja, értéke eléri a fél milliót!

Ami viszont nagy élmény volt, az például, hogy többször is láttunk jégmadarat és gyurgyalagot - minkettő gyönyörűszép színes madár -, sőt tegnap még egy hattyú gyűrűzést is láthattunk (elég vicces volt, ahogy két ember rohant a totyogó hattyú után, majd bevetették magukat a nádasba, hogy elkapják azt... természetesen semmi baja nem lett a nagy madárnak, legfeljebb egy kicsit sokkot kapott, főleg a csoportnyi ovodás láttán). Ragadozómadarakat meg persze csak a távolból láttunk, bár egyszer volt egy igen közeli élményünk is.

Körülbelül ennyi lenne az én kis élménybeszámolóm, igazán megtisztelő volna, ha lenne akár egy ember is, aki végig olvassa a rizsálásomat :D A fentebb említett madarakról fogok az elkövetkező napokban leírásokat hozni, illetve majd sajátkészítésű képeket is láthattok, amint megkapom őket (barátnőm gépét használtuk, bár hozzáteszem, túl sok kép nem készülhetett, mert az elemekkel eléggé megkínlódtunk...)

Még lehet, hogy jövök ma, de nem ígérek semmit. További kellemes augusztus 20-i államalapítás ünnepét!

Holnaptól kezdve 5 napon keresztül sajnos nem leszek netközelben - kivéve ha a nomád tábor része az -, úgyhogy egy darabig nélkülöznötök kell. Cserébe viszont jövőhéten hétvége felé valószínüleg egy nagyobb élménybeszámolóval és rengeteg képpel érkezem majd, ugyanis az MME egyik madarastáborába készülünk, ahol az ottani madarakat ismerhetjük meg illetve madárgyűrűzésben is részt vehetünk. De azért nem akartam csak úgy elmenni, ezért a tegnapi és a mai nap folyamán összehoztam egy-két madár leírást, ezúttal más kontinensekről gyűjtve, azon is belül - ha már a designon is azok vannak - papagájokról olvashattok egy-két szót és nézhettek meg színesebbnél színesebb képeket:

Jákópapagáj (más néven: szürkepapagáj) - Psittacus erithacus

Kongópapagáj - Poicephalus gulielmi

Nimfapapagáj - Nymphicus hollandicus

Pálmakakadu (más néven: feketekakadu, arakakadu) - Probosciger aterrimus

Rozellapapagáj - Platycercus eximius

Sárgabóbitás kakadu - Cacatua galerita

Sárga-kék ara (más néven: ararauna, közönséges arapapagáj) - Ara ararauna

Sisakos kakadu - Callocephalon fimbriatum

Zöldszárnyú ara - Ara chloroptera vagy Ara chloropterus

A 6. menüpontban meg is találhatjátok ezeket, ahol kontinensek szerint vannak csoportosítva a madarak.

A róluk készült képeket az adott madár leírásánál, illetve a Más kontinensek legismertebb madarai képtárban találjátok meg. A legjobbakat ide is beteszem, bár hozzáteszem, nehéz válogatni:

Az akció célja, hogy minél több madárra kerüljön olyan színes gyűrű, melynek segítségével ismételt befogás nélkül, távcsővel vagy akár szabad szemmel is azonosítani lehet az egyedeket. Ez nélkülözhetetlen ahhoz, hogy minél pontosabban megismerhessük a faj kóborlási szokásait. Akik eljönnek, az egyik legizgalmasabb madárgyűrűzési akcióban vehetnek részt, mert a majdnem három méteres szárnyfesztávú, erős és harcos hattyúkat puszta kézzel kell elfogni.

Tavaly három zöldszárnyú ara kelt ki a Vadasparkban, akik szépen felcseperedtek, jelenleg is az állatkert lakói. Idén Klárika, az arafióka egymagában képviseli a nagyméretű papagájok legifjabb nemzedékét.

Klárika június 21-én bújt ki Hegyi Ferenc tenyésztőnél, akinek átadtuk a tojást, miután elvállalta a kikelő fióka nevelését. Pontosabban papagájnevelőszülők gondjaira bízta, akik 6 hétig nevelték a kicsit. A tenyésztő szakértelme kellett ahhoz, hogy a legkritikusabb időszakot gond nélkül túlélje a fióka, és egészségesen megérkezhessen új otthonába, a Szegedi Vadasparkba. Itt Salkovics Dóra, a Vadaspark logisztikus munkatársa neveli tovább, csakúgy, mint az idősebb testvéreit.

A zöldszárnyú arák Dél-Amerika trópusi esőerdeiben élnek. A hobbiállattartók kedvelt madara, míg a szomszédok körében általában kevésbé népszerű, hiszen hangja nagyon erős, vagy inkább – zárt térben, huzamosan - emberi fülnek elviselhetetlen, hiszen erőssége a 105 decibelt is meghaladja, míg az egészségügyi határérték 65 decibel. Más ok miatt is erősen megfontolandó a tartása: rendkívül destruktív madár. Csőre, amely a legerősebb trópusi csonthéjas terméseket is megroppantja, emberi kézre és bútorra egyaránt veszélyes szerszám lehet. A madarak nemzetközi védelmet élveznek, csak engedéllyel lehet velük kereskedni, sőt, aki tartja, annak is rendelkeznie kell az úgynevezett CITES engedéllyel, amely igazolja az állat legális származását.

Klárika szüleit ilyen papírok nélkül próbálták csempészni, a határon lefoglalt madarak így kerültek a Szegedi Vadasparkba, ahol most a nagy papagájröpdében élnek.

Berettyóújfalu, Bakonszeg - A 200 milliós beruházás egyik célja a védett madarak szaporodásának biztosítása.

Csütörtökön elindult a bakonszegi víztározóhoz kapcsolódó természetvédelmi beruházás, amellyel helyreállítanák a régi Alföld egyik értékes táját – tájékoztatott a Tiszántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (TIKÖVIZIG). Az 2013-ra befejeződő, 155 hektárt érintő uniós beruházás természetvédelmi szempontból biztosítja a terület ökológiai vízigényét, így olyan, hosszú távon fennmaradó növénymintázat alakul ki, ami kedvező az ott élő fajok számára (például új költőhelyek jönnek létre).

Helyreállítják a vízvezető útvonalakat

A TIKÖVIZIG közlése szerint közvetlen környezetünkben ilyen sekély vízen, mint a bakonszegi, eddig még mindössze két helyen történt hasonló beavatkozás: a nyíregyházi Sós tavon, illetve a füredkócsi tározónál.

A bakonszegi tározó napjainkban mintegy 105 hektáron természetvédelmi területként, madár élőhelyként funkcionál. A területen 200 növény és madárfajt tartanak nyilván, közöttük olyanokat, mint a kisfészkű  aszat, a feketenyakú vöcsök, a nyári lúd, a nádi tücsökmadár, a barna rétihéja. A fokozottan védett fajok között pedig megtaláljuk a törpegémet, a cigányrécét, a nagy kócsagot, a bölömbikát és a vörös gémet is.

A tározó legnagyobb vízmélysége egy méter, az átlagos mélység 30 centiméter. A fajok vándorlását akadályozta, hogy a különféle műtárgyak tönkremenetele miatt az ökológiailag szükséges vízmennyiség nem jutott el a megfelelő helyre, amitől az feltöltődött, kiszáradt. Ennek visszafordítása érdekében a vízleeresztő és szabályozó műtárgyakat és a vízvezető útvonalakat helyreállítják.

Az idegen fajokat kigyomlálják

Az igazgatóság beszámolója alapján hínaras, sásos területet hoznak létre, a gyékényeseket megritkítják. Kaszálással mesterséges „sástőzeget” alakítanak ki, s magvetéssel, ültetéssel segítik elő a fajok terjedését. Ökológiai szabályozás keretében az idegen fajokat kigyomlálják.

Egy, a trópusi Csendes-óceán keleti részén élő szulafaj tanulmányozása közben amerikai kutatók az erőszak körforgását fedezték fel: azok a fiókák, amelyeket bántalmaztak idősebb, nem rokon fajtársaik, később maguk is erőszakosabban viselkedtek az idegen fiókákkal.

Ez az első alkalom, hogy egy vadon élő állatnál dokumentálták a "gyermekbántalmazás" generációkon való átívelését, ahogyan ez az ember esetében is ismert. Az amerikai Wake Forest Egyetem kutatói a The Auk című folyóiratban publikálták eredményeiket.

A Sula granti névre hallgató szulafaj tengeri madár, amely a Galápagos-szigeteken, valamint Ecuador, Peru és Kolumbia melletti szigeteken fészkel. A telepek zsúfoltsága miatt gyakoriak az erőszakos megnyilvánulások. Míg a szülőmadarak a tengeren halásznak, a nem költő felnőttek felkeresik az őrizetlen fészkeket, és érintkeznek a fiókákkal. Bár pozitív kimenetelük is lehet, a találkozások gyakran bántalmazó jellegűek: a felnőtt madarak párzásra próbálják kényszeríteni a fiókákat, vagy agresszíven viselkednek velük - mondta David Anderson, a kutatás egyik vezetője a BBC hírportálnak (www.bbc.co.uk).

A kutatók a galápagosi Espanola szigetén figyelték meg a szulákat három költési időszakon át. Számos madarat meggyűrűztek fiókakorában, így a későbbiek során nyomon tudták követni őket, és feljegyezni viselkedésüket. A bántalmazó viselkedés többszöri ismétlődése révén világossá vált, hogy a madarak személyiségéhez tartozó jellemvonásról van szó.

A fiókák tapasztalatai valószínűleg egy életre befolyásolják viselkedésüket. A megfigyelések alapján kizárható, hogy genetikai okai lennének a bántalmazó viselkedésnek, hiszen a felnőtt egyedek nem rokon fiókákkal szemben követik el azt. Anderson gyanítja, hogy az erőszak növeli a stresszhormonok szintjét, ami a későbbiekben előidézi az agresszív viselkedést.

Személy szerint nagyon bejön nekem a következő cikk, hiszen jómagam szerekesztői nevem is egy főnixmadárról származik. Érdemes elolvasni:

"Egy óriási madár fosszíliáit fedezték fel Kazahsztán déli részén: a 65 millió évvel ezelőtt élt ázsiai "főnixmadár" a dinoszauruszok kortársa volt.

A leletről a brit Biology Letters című folyóiratban számolnak be a kutatók.

A madár a Samrukia nessovi nevet kapta a kazah mítoszok főnixmadara, a szamruk után, másrészt az elnevezéssel Lev Nesszov (1947-1995) orosz paleontológus emlékének adóztak a felfedezők.

A késő kréta időszaki lelőhelyen, Kizilorda városa közelében a madár alsó állkapcsának két szára került elő. A csontok 275 milliméteres hosszából a tudósok kiszámolták, hogy a madár koponyája minimum harminc centiméteres volt.

Azt nem lehet tudni, hogy képes volt-e repülni, vagy röpképtelen volt. A csontleletekből kiindulva a madár kb. 3 méter magas lehetett és - ha röpképtelen volt - kb. 50 kilogrammos testsúllyal rendelkezett. Amennyiben képes volt a levegőbe emelkedni, szárnyainak fesztávolsága elérhette a 4 métert, súlya pedig 12 kilogramm körüli lehetett. "Valóságos óriás" - emeli ki a tanulmány.

A közkeletű elmélet szerint a madarak az úgynevezett theropoda (szörnylábú) dinoszauruszok leszármazottai, és mintegy 150 millió évvel ezelőtt fejlődtek ki. A madarak évmilliókon keresztül aprócska méretűek voltak, akkorák lehettek, mint egy mai varjú.

A több mint száz ismert korai madár közül csupán egy, a 70 millió évvel ezelőtt élt Gargantuavis philoinos volt nagy testméretű. Ám még a Gargantuavis philoinos madár volta is vitatott, a kutatók némelyike szerint sokkal inkább hasonlított a pteroszauruszokhoz, vagyis a repülő hüllőkhöz, mintsem a madarakhoz."

Illetve elindítottam egy kampányt is a másik oldalamon, ha érdekel a dolog, csak kattintsatok az alábbi képre, melyet amúgy a bal oldalon ezentúl meg is találtok majd: