A repülőtér hivatásos vadőre (ilyen is kell egy repülőtéren!) évről-évre befogja az újonnan kikelt ragadozó madárfiókákat és a számukra sokkal biztonságosabb Hortobágyi Nemzeti Park területére telepíti át őket. A természetvédelmi akció egyben a repülésbiztonságot is szolgálja - írja közleményében a Budapest Airport.

A madárfiókák ön- és közveszélyesek

Elhagyták a fészküket a repülőtéren a vörös vércse és az egerészölyv fiókái – igaz, nem önszántukból. A nemrég kikelt és megerősödött ragadozó madárfiókákat Őri József, a repülőtér vadvédelmi szakembere emelte ki a fészkükből, hogy a Hortobágyi Nemzeti Park területére szállítsa át őket. Az akciónak nemcsak természetvédelmi, de nagyon fontos repülésbiztonsági jelentősége is van: a ragadozó madárfiókák ugyanis a repülőtéren ön- és közveszélyesek. Saját magukra a tapasztalatlanságuk miatt jelentenek veszélyt, a repülőgépekre pedig azért, mert a hajtóműbe kerülve akár nagyon súlyos műszaki problémát, ezen keresztül pedig akár végzetes kimenetelű balesetet is okozhatnak. Ezért a repülőtér nem ragadozó madaraknak való vidék.

Egy esetleges repülőgép-madár ütközés jelentős, akár dollármilliókba kerülő kárt okozhat a repülőgépek hajtóművében. Ráadásul ezek a madarak Magyarországon védettek, ezért a Budapest Airport is igyekszik minden esetben természetbarát módon védeni nemcsak a repülőgépeket, hanem az itt élő madarakat is. Egy egerészölyv eszmei/természetvédelmi értéke 25 000 forint, míg egyetlen vörös vércse értékét 50 000 forintban határozták meg.

Hortobágyra viszik a fiókákat

A héten összesen 15 darab fiatal ragadozó madarat sikerült még fióka korában befogni és a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság Górési Madármentő Telepére szállítani. Itt a nemzeti park szakemberei a madarakat felkészítik az új környezetre és az önálló életre, majd szabadon engedik őket. Az elköltöztetett fiókákat a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársai meggyűrűzik, hogy a befogott egyedeket a későbbiek során is megfigyelhessék és azonosíthassák.

A repülőtér területe – elvben - ideális élőhely a madarak és a táplálékállatok, pl. ürgék és más rágcsálók, fűben fészkelő madarak számára: a repülőközlekedést leszámítva zavartalanul élhetnek a többszáz hektáros, egybefüggő füves-bokros területen. Akad olyan vörös vércse fészek is, ahol az átlagosnak mondható 3-4 tojás helyett rendre akár 7-8 tojás is kikel – ilyen jól táplált a tojópár. A kora nyári időszak az ideális a ragadozó madarak befogására, amikor a fiókák már elég erősek ahhoz, hogy elviseljék az elszállítást, de még nem tudnak önállóan repülni. Júliusi kirepülésüket követően a fiókák a nyár második felében már megkezdik fészken kívüli életüket, azonban az első időkben még esetlenek, repülési tapasztalatuk csekély, táplálékszerzésük is csak fokozatosan válik függetlenné a szülői gondoskodástól, ráadásul helyismeretük sincs, így könnyebben válhatnak baleset áldozatává.

Hangágyúval és CD-vel riogatnak

A Budapest Airport több mint tízféle védekezési technológiát alkalmaz a hangágyútól kezdve a csapdázáson át egészen a vadászkutyáig. A felhasznált módszerek túlnyomó része elsősorban a madarak távol tartását, a fel- és leszálló pályáktól való elkülönítését jelenti a legkülönfélébb módszerekkel. Ilyen például a tápláléklánc megszakítása a szintén védett állatnak számító ürgék áttelepítésével (ilyen akció tavaly volt a repülőtéren), így a ragadozó madarak a repülőtér helyett máshol néznek táplálék után.

A Budapest Airport madár- és vadvédekezési szakembere egy speciális autóval is rendszeresen köröz a reptér biztonsági zónájában és hangszóróval madár-vészkiáltásokat ad le CD-ről nagy hangerővel, amitől az éppen ott letelepedett madársereglet megijed és elmenekül. A repülőtéri szakemberek szerint a leghatékonyabb módszer a ragadozó madarak táplálék-állatainak fegyveres gyérítése lenne, az ilyenfajta vadászatra azonban egyelőre még nem bólintottak rá a biztonságért felelős hatóságok.

Újabb kövületek tanúsága szerint a madarak legalább 47 millió éve látogatják és porozzák be a növényeket.

A Biology Letters folyóiratban publikált új eredmények a madarak általi beporzás (ornitofília) kezdetét mintegy 17 millió évvel tolják hátra az időben.

A beporzáshoz a virágos növények legtöbb fajának állatokra van szüksége, különösen rovarokra és madarakra. Bár a kutatások azt sugallják, hogy a rovarok a korai krétakor óta – több mint 100 millió éve – porozzák be a növényeket, a madarak általi beporzás kezdete hosszú ideje a homályba vész. Korábban modern kolibrik kövületei alapján azt feltételezték, hogy a madarak általi beporzás folyamata mintegy 30 millió éve kezdődött meg, ám ezt a konklúziót csak közvetett módon tudták bizonyítani a madarak hosszú csőrével és feltételezett lebegési képességével.

Most viszont egy 47 millió éves kihalt madár, a Pumiliornis tessellatus jó állapotú fosszíliáját vizsgálták meg, és kiderítették, hogy gyomortartalma számos virágos növényhez tartozó pollenszemcsét ölel fel. A felfedezés az első közvetlen fosszilis bizonyíték a virágok madarak általi látogatására, és azt sugallja, hogy az ornitofília jelensége idősebb, mint ahogy eddig hitték.

Gerald Mayr, a frankfurti Senckenberg Kutatóintézet ornitológusa és a vizsgálat vezetője szerint jelen esetben nemcsak olyan kövület áll rendelkezésükre, amely sok mindent elárul a madarakról, hanem egyedülálló bizonyíték is, mely az otthonául szolgált speciális ökoszisztémát tárja fel.

A csontvázat eredetileg 2012-ben fedezték fel a németországi Messel-bányában, egy fosszíliákban gazdag olajpala-bányában, ahol párosodó teknősök és nagyon korai főemlősök maradványai is előkerültek már. A új fosszília egyike az eddig fellelt, csupán három P. tessellatus-kövületnek. A kihalt madár családfája máig feltáratlan, a szakemberek úgy hiszik, a kakukk vagy papagáj rokona lehetett.

A fosszília teljes csontváz, nagy mennyiségben fennmaradt lágyszövettel, többek között tollazattal. Gyomrában több száz, különböző méretű pollenszemcsét találtak, ezek némelyike összecsomósodott. A pollen úgy tűnik, nem illeszkedik a kutatók által ismert egyetlen fosszilis vagy modern pollenfajtához sem. Mayr szerint egyelőre nem tudják, milyen pollenekről van szó, de hozzátette, hogy pollenfajokat korábban még nem leltek fel a Messel-bányában.

A madár gyomra azonosíthatatlan rovarmaradványokat is rejtett. Bár a rovarok szintén lenyelik a pollenszemcséket, úgy hiszik, nincs elég maradvány a madár gyomrában, mely alátámasztaná, hogy a pollen egésze a rovar béltraktusából származik. Sőt mi több, néhány szemcse nagy mérete és összecsomósodása azt sugallja, hogy közvetlenül a virágokról került a madár gyomrába, valószínűleg a nektár utáni kutatás folyamán.

A P. tessellatus fizikai tulajdonságait is szemügyre vették. Hosszú, karcsú csőre, és megnyúlt orrlyuka volt – eme utóbbi adaptáció növeli a csőrhegy rugalmasságát -, ez a tulajdonság a virágok mélyén rejlő nektárral táplálkozó modern kolibrikre is jellemző. Emellett van egy negyedik lábujja is, melyet hátra tudott fordítani, ez a jellegzetesség lehetővé tehette, hogy megragadja a faágakat, és könnyebben hozzáférjen a virágokhoz.

Az eredmények azt sugallják, hogy a madarak általi beporzásból előnyt kovácsoló virágos növények már valószínűleg 47 millió évvel ezelőtt jelen voltak. Ezen felül, mivel a fosszília időben megelőz minden ismert nektárfogyasztó madárcsoportot, azt is sugallja, hogy a növények valószínűleg már azelőtt az ornitofíliához igazították morfológiájukat, hogy a modern nektárivó madarak megjelentek volna.

A csalogány hangterjedelme sokkal nagyobb, mint bármely más énekes madáré, ez pedig agyának szerkezetével függ össze – állapították meg brit biológusok. A rejtőzködő kismadár több mint 1160 hangot képes kiadni, a mezei pacsirta csak 341-et, a feketerigó pedig mindössze 108-at.

A Cornell és a Bathi Egyetem kutatói 49 – Amerikában, Európában és Dél-Afrikában élő – énekesmadárfaj három-három hímjét tanulmányozták. Összevetették agyuk méretét és alakját azzal, mennyire hosszú és összetett az énekük.

Több tucat különböző hangot képesek megtanulni azok a madarak, amelyeknek nagyobbak a “felsőbb” agyterületeik, mint az “alacsonyabb” régiók – idézte a The Guardian online kiadása az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányt.

A “felsőbb” agyi régiók több megismerési és tanulási funkciót irányítanak, az “alacsonyabbak” a mozgásműködésben játszanak fontosabb szerepet.

A nagyobb felső agyterületekkel rendelkező fajoknak szélesebb a hangrepertoárja: a feketerigó 108, a mezei pacsirta 341 hangot képez, ám lelkes erőfeszítéseik eltörpülnek a csalogány 1160 hangos skálája mellett.

Azok a fajok, amelyeknél az alsóbb agyi régiók nagyobbak a felsőbbekhez viszonyítva, csak néhány hangot képesek kiénekelni. Közéjük tartozik az erdei pityer, a partifecske és a citromsármány.

A kutatás elsőként állapította meg, hogy a madarak tanulási képessége nem az agyuk méretével, hanem struktúrájával áll szoros kapcsolatban.

Székely Tamás, a Bathi Egyetem Biodiverzitás Laboratóriumának biológusa elmondta: kutatásuk nemcsak az énekes madarak rendkívül összetett és érdekes vizsgálata, hanem egyedülálló információval szolgál arról, hogyan járulhat hozzá az agyfejlődés az emberi nyelvi képességek alakulásához.

Párhuzamot lehet felfedezni ugyanis a között, ahogy a madáragy az összetett dalok előállítására kifejlődött, illetve a között, ahogy az emberi agy fejlődése lehetővé tette a beszédet – magyarázta Székely.

Neurológusok szerint az ember azért tud beszélni, összetett célokat kitűzni és elérni, mert a felsőbb agyterületei – az agykéreg és különösen a homloki agykéreg – tovább fejlődtek.

Az ember nyelvi készségeket irányító agyterületei érnek a legtovább, teljesen csak a húszas életévek elejére fejlődnek ki. Azoknál a madárfajoknál, amelyek bonyolultabb dallamokat tudnak megtanulni, valószínű, hogy a felsőbb agyterületek a szexuális kiválasztás következtében fejlődtek inkább. Vagyis a nőstények azokat a hímeket választják szívesebben, amelyek bonyolultabb dalt tudnak előadni.

Ravasz trükkje van az szuahéli drongónak. A több különböző állatfaj ragadozó közeledtét vészjelző kiáltását utánozza, majd amikor a kiszemelt áldozat elmenekül, elcseni az ételét

A kutatók összesen 847 órán keresztül figyeltek meg 64 szuahéli drongót (Dicrurus adsimilis) a Kalahári-sivatag Kuruman folyójánál Dél-Afrikában. Ez idő alatt a  drongók 688 alkalommal kísérelték meg ellopni szomszédaik ételét, legtöbbször sikerrel. A Science-ben megjelent tanulmány szerzőit meglepte, hogy a madár ismételten be tudta csapni az állatokat.

Rendszerint ez a madár is a megszokott módon szerzi táplálékát: repülés közben rovarokat kap el a csőrével. Vannak azonban olyan időszakok, amikor kevés a rovar a légben, például a fagyos reggeleken. Ilyenkor vetik be a vészkiáltós trükköt. Először saját hangjukon jelzik a veszélyt. Ha az áldozat ezt nem veszi komolyan, akkor a madár úgy változtatott a hangján, hogy egy másik faj figyelmeztető jelzését utánozza – magyarázta Tom Flower, a tanulmány szerzője, a Fokvárosi Egyetem biológusa. A mangusztától a sakálig ötvenegy emlős és madár vészjelzését voltak képesek imitálni a drongók – áll a tanulmányban.

Az állatok általában felismerik más fajok vészkiáltását. A 70-125 gramm súlyú kismadár kivételes adottságai azonban lehetővé teszik, hogy meghaladja azokat a hangképzési korlátokat, amelyek a természetben általában lehetetlenné teszik az efféle trükkök bevetését. Mivel rengeteg vészkiáltást tud utánozni, a többi állat nem képes megjegyezni, hogy melyik pontosan a drongóé – magyarázták a biológusok.

A kutatók szerint a drongók a menekülésre késztetett állatok otthagyott élelmének akár a negyedét is ellopják. A szuahéli drongó farka villás, csőre kampós, tollazata fémes fényű fekete, szeme piros.  A drongófélék (Dicruridae) családja a madarak osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe tartozik, két nem és huszonnégy faj tartozik hozzá.

Egy járókelő vette észre ezt a szalonkát és úgy gondolta, készít róla egy képet. A kép elkészültével arra lett figyelmes, hogy a madárka az autóból szóló zenére táncolni kezd. Hát igen, ilyet nem mindennap lát az ember!

;

A csalogány hangterjedelme sokkal nagyobb, mint bármely más énekes madáré, ez pedig agyának szerkezetével függ össze - állapították meg brit biológusok. A rejtőzködő kismadár több mint 1160 hangot képes kiadni, a mezei pacsirta csak 341-et, a feketerigó pedig mindössze 108-at.

A Cornell és a Bathi Egyetem kutatói 49 - Amerikában, Európában és Dél-Afrikában élő - énekesmadárfaj három-három hímjét tanulmányozták. Összevetették agyuk méretét és alakját azzal, mennyire hosszú és összetett az énekük. Több tucat különböző hangot képesek megtanulni azok a madarak, amelyeknek nagyobbak a "felsőbb" agyterületeik, mint az "alacsonyabb" régiók - idézte a The Guardian online kiadása az amerikai tudományos akadémia lapjában (PNAS) megjelent tanulmányt.

A "felsőbb" agyi régiók több megismerési és tanulási funkciót irányítanak, az "alacsonyabbak" a mozgásműködésben játszanak fontosabb szerepet. A nagyobb felső agyterületekkel rendelkező fajoknak szélesebb a hangrepertoárja: a feketerigó 108, a mezei pacsirta 341 hangot képez, ám lelkes erőfeszítéseik eltörpülnek a csalogány 1160 hangos skálája mellett.

Azok a fajok, amelyeknél az alsóbb agyi régiók nagyobbak a felsőbbekhez viszonyítva, csak néhány hangot képesek kiénekelni. Közéjük tartozik az erdei pityer, a partifecske és a citromsármány. A kutatás elsőként állapította meg, hogy a madarak tanulási képessége nem az agyuk méretével, hanem struktúrájával áll szoros kapcsolatban.

Székely Tamás, a Bathi Egyetem Biodiverzitás Laboratóriumának biológusa elmondta: kutatásuk nemcsak az énekes madarak rendkívül összetett és érdekes vizsgálata, hanem egyedülálló információval szolgál arról, hogyan járulhat hozzá az agyfejlődés az emberi nyelvi képességek alakulásához.

Párhuzamot lehet felfedezni ugyanis a között, ahogy a madáragy az összetett dalok előállítására kifejlődött, illetve a között, ahogy az emberi agy fejlődése lehetővé tette a beszédet - magyarázta Székely. Neurológusok szerint az ember azért tud beszélni, összetett célokat kitűzni és elérni, mert a felsőbb agyterületei - az agykéreg és különösen a homloki agykéreg - tovább fejlődtek.

Az ember nyelvi készségeket irányító agyterületei érnek a legtovább, teljesen csak a húszas életévek elejére fejlődnek ki. Azoknál a madárfajoknál, amelyek bonyolultabb dallamokat tudnak megtanulni, valószínű, hogy a felsőbb agyterületek a szexuális kiválasztás következtében fejlődtek inkább. Vagyis a nőstények azokat a hímeket választják szívesebben, amelyek bonyolultabb dalt tudnak előadni.

Nem gondoltam volna, hogy már ennyi idő eltelt, de ma ünnepli honlapom 3. életévét, ugyanis pontosan három évvel ezelőtt úgy döntöttem hogy eljött az ideje egy madaras honlap megnyitására. A G-Portalon egyedülállóan nyitottam meg, hiszen akkoriban madarakkal foglalkozó website a GP-n nem volt. És amennyire tudom ma is tartom az egyedülállóságot. Három évvel ezelőtt szándékosan ezen a napon nyitottam meg oldalam, ugyanis pont ezen a napon írtam a biológia érettségimet és mivel az érettségin is megkaptam a jelet - volt egy ősmadaras feladat - így amint hazaértem, nagy örömömre megnyitottam a Magic-Birds.gp-t. Érdekesség - akkor ezt még nem is tudtam - hogy pont egy nappal a Madarak és Fák Napja után robbantam be.

Köszönöm mindenkinek aki egyszer vagy azóta is meglátogatta oldalamat, hálás vagyok mindenkinek ezért! Magic-Birds.gp - Repülj a madarak világába!

A Madarak és Fák Napjának célja, hogy különböző megemlékezésekkel, rendezvényekkel a társadalom, különösen az ifjúság természetvédelem iránti elkötelezettségét kialakítsa, elmélyítse. Időpontja a hatályos természetvédelmi törvény szerint minden év május 10-e. A hagyomány immáron több mint száz éves. Megszervezésének közvetlen előzménye a hasznos madarak védelme érdekében 1902-ben kötött párizsi egyezmény, mely után Chernel István ornitológus még ebben az évben megszervezte az első madarak és fák napját. Az esemény iskolai keretek közé az Apponyi Albert vallási- és közoktatásügyi miniszter által 26.120/1906 számon kiadott rendelet által került, melynek értelmében az elemei népiskolákban minden év májusában vagy júniusában kellett “természetvédő” és “erkölcsnemesítő” szellemben méltatni a Madarak és Fák Napját.

Klebelsberg Kunó 1931-es, időnként szinte irodalmi igényességgel fogalmazott rendeletéből kiderül, hogy az intézmény az amerikai Madarak napja (Birds day) és a Fák napja (Arbor day) alapján született meg. Ezen a napon a tanító hagyományosan “szép, emelkedett és beható előadást tart a madarak életéről, a természet háztartásban való jelentőségéről, az ember gazdaságaiban, de lelkületében játszott szerepéről is”. A fákkal kapcsolatban az oktató “a fák jelentőségét fejtegeti”, a lényeg azonban az, hogy minden gyermek ültessen egy fát, mely fa “azután magával a gyermekkel növekszik, és így a gyermek lényéhez fűződik”.

Az első világháború és az azt követő évtized alatt veszített jelentőségéből “ez a szép, a lelkület finomítására annyira alkalmas, poétikus intézmény”. Klebelsberg azonban Apponyi Albert felé tanúsított tiszteletével indokolja a szokás felújítását: “újból teljes érvényt igyekszem szerezni annak a fennkölt szellemből fakadó rendelkezésének, mellyel a magyar erdők, mezők dalos madarainak és a fáknak megvédelmezését kívánta elérni akkor, amikor a fogékony gyermeklelket a madarak és fák szeretete felé igyekezett gyöngéden hajlítani”. A miniszter rendeletében visszajelzést is előír annak ellenőrzésére, hogy az iskolákban megtartják-e a Napot, milyen eredménnyel, ültetnek-e fákat, az iskolák rendelkezésére áll-e minden szükséges segítség, illetve konkrétan Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról című munkája a birtokukban van-e. Klebelsberg meggyőződése szerint a hagyomány újraélesztésével “a fa és bokor szeretete elterjed a nép között, mert annak megóvásával és ápolásával együtt önként föltámad és gyökeret ver a nép szívében, értelmében egyaránt a hasznos madarak védelme is”.

A második világháború és az államszocializmus évei alatt ha feledésbe nem is merült, de kisebb jelentőséggel bírt ez a jeles nap (vélhetően amerikai eredete és a dualizmusban, később a Horthy-rendszerben történt meg-, majd újjászületése miatt).

A nipponíbisz vadon született fiókáját fedezték fel a Japán-tenger Szado nevű szigetén. A madár utolsó vadon élő példánya 2003-ban elpusztult, és 2008-ban ember nevelte példányokat kezdtek el visszaszoktatni a természetbe.

A nipponíbisz fióka az első "harmadik generációs" csibe.

A fióka anyja 2011-ben született, és tavaly bocsátották szabadon, apja pedig már a vadonban született 2012-ben.

A japán környezetvédelmi minisztérium szerint a csibe a nipponíbisz természetes szaporodásának újjáélesztését célzó erőfeszítések sikerét jelzi.

Az vadon született utolsó nipponíbisz 2003-ban pusztult el.

Japán 2008 óta igyekszik újra meghonosítani a madarat az országban.

Akkor sikerült ugyanis először fiókát világra hoznia annak a párnak, amelyet 1999-ben kaptak Kínából.