Bubi, a középső barázdabillegető fióka a három közül ismét elhagyta otthonunkat. Vasárnap délután újfent visszakerült apám munkahelyére hogy ott megkereshesse családját és élje szabad kis életét. Mivel eddig nem került vissza, úgy vélem ez már hivatalos, Bubi már egy nagyranőtt szabad madár. Remélem sokáig él majd boldogan odakint és nem lesz hiánya semmiben (kétségtelen hogy élvezte a nálunk való nevelkedést is, hiszen számtalan kukacot kapott és volt képes megenni).

Bubi, a barázdabillegető.

Persze munka az még maradt, Maszat és Böbe még itt vannak, őket továbbra is etetni kell és gondozni. Együtt vannak, egy kalitkában, élvezik egymás társaságát. Böbe törött lába változatlannak tűnik, viszont látom rajta hogy egyre ügyesebb, egyre jobban feltalálja magát. Már képes meg-megállni a rúdon, képes egyedül felrepülni és lejönni a fészekből. Nagyon jó látni mennyire élvezi az életet. Sajnos kis barátjáról, Maszatról a verébről ezt kevésbé lehet elmondani. Őrajta sokkal inkább látom hogy egyre rosszabbul van. Groteszk módon mókás is lehetne a bukfencei, de sajnos tudom hogy ez azért van mert szédül. Szédül mert valószínüleg annyira megütötte magát a fészekből kiesve aznap mikor összeszedtem, hogy fejsérülést szerzett. Nem tudom mi lesz vele, próbálok mindent megtenni érte. Szorítok érte, szorítsatok neki ti is. Köszönöm!

Ilyen még sosem fordult elő velem. Sose történt még velem olyan hogy elengedtünk egy fiókát és aztán egy napra rá vissza kerül hozzám. Bubival azonban ez történt.

Bubi párom kezében.

Apám visszavitte a munkahelyére, hiszen a szülei ott voltak. Elmondása szerint a szülei felismerték kicsinyüket, de etetni már nem nagyon etethették, márpedig Bubi nagyon várta a kaját. És úgy tűnik apámat fel is ismerte, mert ment hozzá és nagyon várta az etetést. Így hát neki se volt (és persze nekem se lett volna) szíve ott hagyni, hazahozta most pedig ismét itt van a kalitkában Böbével és Maszattal.

Bubi apám munkahelyén, valamint Bubi befogása.

Remélhetőleg néhány nap múlva el lehet majd engedni őt, és akkor már feltalálja magát. Jelenleg nagyon várja hogy etessük, pedig már igazán nem csecsemő, de ő mégis egy túlméretezett babaként viselkedik. Nagyon aranyos, de közben meg idegesítő is, hogy nem akar önállósodni.

Bubi mindig éhes.

Böbe és Maszat továbbra is együtt vannak, egyenlőre egyiküknél se merül fel az elengedésük. Böbe lába továbbra is törött, habár ma egy picit megfürdettem, mert a farktollai már csupa piszok volt, és miközben szárítkozott, végre láthattam a jó lábát normálisan használni. A törött lába miatt nem nagyon akar normálisan ráállni a jólműködő lábára, hanem a csűdjén, csűdizületére nehezedik és úgy vontatja magát.

Madarak általános testfelépítése.

Maszat eszik rendesen, de sajna ma megint rájött a szédülés. Amikor befogtam gyanúsan sokat bóbiskolt, mintha szédülne, azóta pedig néhányszor láttam a kalitkában furán ugrálni, mint aki mindjárt összeesik. Tegnap nem tapasztaltam nála ilyen reakciókat, már megörültem neki hogy talán kezd helyrejönni, de ma ismét láttam szédelegni. Azt hiszem ideje lesz elnéznem egy állatpatikába.

Alul Bubi, a boton Maszat, a kosárban Böbe.

Elnézést mindenkitől, hogy így eltűntem, a madárfiókák ezerrel elvonják az összes szabadidőmet. De ez nem is baj, mert legalább valami hasznosat is csinálok most. Viszont itt az ideje, hogy beszámoljak mindenről ami az elmúlt 1 hétben történt velük, úgyhogy neki is kezdenék.

Bubi és Boba.

Immár néven nevezvén őket - Böbe, Bubi és Boba - a három kis barázdabillegető fióka fárasztó de egyben nagyszerű munkát adtak nekem. A madárnevelés lehet jobb és kevésbé jobb is, ez pedig attól függ, hogy madárkáink mennyire hajlandóak együttműködni és kitátani csőrüket a megfelelő időben. Nos Böbe, Bubi és Boba szerencsére barátságos és nem ellenkező kis lelkek, úgyhogy semmi problémám nem volt velük az elején. Később természetesen megjelent az a probléma, amely minden madárnevelőt egyszer elér, amikor is a kis fiókák már nagyobb fiókák lesznek és próbálgatni kezdik szárnyaikat, majd a lehető legváratlanabb pillanatokban etetés közben egyszer csak körbe hussannak a szobában, hogy aztán a frászt hozzák nevelőjükre, mert csak kismillió esély van arra hogy valahova beessen, összetörje magát.

Böbe, Bubi és Boba, a három barázdabillegető.

De a szárnypróbálgatás jó jel, mindig az, mert ebből tudjuk, hogy hamarosan el lehet engedni őket. Épp ezért 1 hét elteltével Bubi és Boba már tovaszállt. Sajnos Boba a véletlennek köszönhetően tegnap este kiszabadult és a függöny nem volt túl jól elhúzva, így kirepült az erkélyünkre. Volt egy halovány esély hogy még megfogjuk, mert ő maga is annyira meglepődött a friss szabad levegőtől, hogy először megállt az erkély ruhaszárítóján. Sajnos azonban megfogni már nem tudtuk, ő pedig elrepült. Mint "pótmamájuk" persze nagyon szomorú voltam hogy így kellett megválnom tőle, de biztos vagyok benne hogy jól van és élvezi a szabadságot.

Boba, a legidősebb. Kezdetben nagyon csendes volt Bubival együtt, két nap kellett mire megjött az életkedvük. Rakoncátlan, szökdösős kismadár.

Bubit pedig ma hajnalban vitte vissza apukám a munkahelyére - ugyanis a három barázdabillegetőt itt is szedte össze -, remélem Bubi majd megtalálja a szüleit és jó sorsa lesz. Természetesen Bobával együtt akartuk elengedni, hogy a két nagytesó legalább együtt legyen, de ez a véletlennek köszönhetően nem jött össze.

Bubi, a kis pelyhes fejű. Iszonyat sokat tudott enni, sokat ücsörgött és billegtette magát. Valószínűleg ő a középső tesó.

Böbe pedig továbbra is itt van, az édes kis tollgombócból ma már egy eleven kis gazfickó lett, és már ő is nagyon szépen tud repülni. Ha nem lenne törött a lába, még akkor sem lehetne most elengedni, még eléggé függ a "pótmamától". Pelyhes kis tollai és sárga szájsarkai is még azt mutatják hogy picike. De a törött láb nagyobb probléma. Sajnos az orvos nem tudott vele mit kezdeni, állítása szerint ezt nem lehet bekötni, gipszelni. Én azért tettem rá valamiféle kötést, egy fogpiszkáló letört darabja tartja most a lábát. Így legalább irreleváns módon kifordítani nem tudja, de egyenlőre jelét nem látom annak hogy ez valaha rendbe fog jönni...

Böbe, a legkisebb kisgombóc. Ez a kép még jó néhány nappal ezelőtt készült. Törött lába itt még simán egy fogpiszkálóval volt rögzítve, két helyen megkötve fonallal.

Így nem tudom mi lesz Böbe sorsa. Él és virul, hangosan és vidáman csipog, élvezi hogy ezer és ezer kukacot megehet. De a lába eléggé hátráltatja, járni szinte nem tud, másik lábát is eléggé elhanyagolja, persze lehet hogy a barázdabillegetők lábai nem annyira erősek hogy egylábon ugráljanak. Nem is tipikusan kalitka madarak, mivel ezek főként rovarevők, és hát rovarevő madarakat ritkán raknak kalitkába (macerás az etetésük, fennáll a veszélye annak, hogy megszökik egy-két kukac). De valamit kitalálok akkor is, hiába mondta az orvos hogy nem fogja túlélni, hogy jobb lenne elaltatni, én nekem nincs szívem ezt megtenni vele, főleg mert látom rajta, élvezi az életet!

Böbe. Ma készült a kép. Látható hogy mennyit nőtt néhány nap alatt. Jobb lába bekötve.

Van egy új madárkám is, egy kis veréb fióka, akit a véletlennek köszönhetően került hozzám. Párommal épp sétáltunk az utcán, amikor tök véletlenül lenéztem a földre, a fűbe és ott ült Maszat. Ha nem nézek oda, biztos hogy nem veszem észre, mivel meg se moccant, csak gubbasztott a fűben. Frissen eshetett ki a fészekből, mert elég sokat gubbaszt most is, remélem csak azért mert melege van és esetleg egy kicsit megütötte magát. De ő is rendesen eszik, hála az égnek. A mamája és a papája persze nem örültek hogy összeszedtem őt. Amint felvettem a fűből Maszatot, ő elkezdett kiabálni, mire mamája és papája is kiabálni kezdtek. Ígérem innen is kedves Mama és Papa, hogy amint erőre kap a kis Maszat, már viszem is vissza nektek, ott fogom elengedni, ahol összeszedtem.

Maszat, a kis veréb. Sokat ücsörög, remélhetőleg csak azért mert melege van. Nevét arról kapta, hogy amikor megtaláltam, csupa maszat volt a csőre.

Szóval jelenleg is megy a madárnevelés. Szeretem ezt csinálni, mert imádnivaló teremtések a madarak, főleg a fiókák. Annyi örömet tudnak okozni az embernek.

Nem fogok unatkozni az elkövetkezendő napokban, ugyanis váratlanul lett három kisfiókám. Valószínűleg barázdabillegető fiókák. Fiókákról nehezebb megállapítani a hovatartozásukat, sokszor csak később válik egyértelművé milyen madarak. De mivel apám látta a szüleit, ezért állíthatom hogy barázdabillegetőkről van szó.

Három kis csöppség akik egyszerre pottyantak ki a fészekből valószínüleg mert maga a fészek is lepottyant. Azonban még nem készültek fel a nagy világra, így apám haza hozta őket, hogy aztán én nevelgessem a fiókákat. Nem egy könnyű meló, gyakran előfordul hogy nem akarnak enni, valamint nem épp szabadidő kímélő elfoglaltság. Napközben szinte folyamatos figyelmet igényelnek, valamint igen gyakran etetni kell őket, ahogy az anyjuk és apjuk is tenné reggeltől estig.

A jó hír, hogy annyira már nem kicsik, lehetnének ennél sokkal kisebbek is, és akkor heteken át nevelhetném őket. Szerintem 2 hét múlva kettő már elengedhető lesz. A rossz hír, hogy a legkisebb fióka a zuhanáskor eltörte a lábát. Voltunk vele állatorvosnál, azonban mivel a combtőnél tört el, így sajnos ők se tudnak rajta segíteni. Műtéti úton esetleg megoldható lenne, de egy ilyen pici madárnál... elég kockázatos. Nagyon sajnálom őt, ő a legkisebb, a legkiszolgáltatottabb, de egyben a legcukibb és legelevenebb is. Épp ezért fogalmam sincs mi lesz vele. Mert ha túl is éli, nem lehet elengedni egy lábbal, mégis mihez kezdene?

Nem volt még barázdabillegető fiókáim, úgyhogy külön öröm velük foglalkozni. Remélem hamar elengedhetem őket.

Apró, kolibriméretű, 115 millió évvel ezelőtt élt ősmadár maradványaira bukkantak szakértők Brazíliában.

A madár háromdimenziós maradványai nagyon jó állapotban maradtak fenn - közölte Ismar de Souza Carvalho, a Rio de Janeiró-i Állami Egyetem kutatója és csapata a Nature Communications című szakmai lapban.

Így nézhetett ki a szóban forgó ősmadár

A Gondvana szuperkontinens lakója

Az ellipszis alakú faroktollakkal rendelkező madár egykor a Gondvana szuperkontinensen élt, amely magába foglalta a déli félteke mai földrészeit és szigeteit, beleértve az Antarktiszt, Dél-Amerikát, Afrikát, Madagaszkárt, Ausztráliát, Új-Guineát, Új-Zélandot, a mai északi féltekéről pedig az Arab-félszigetet és Indiát.

Így festett a Gondvana szuperkontinens, amelyen a madár maradványait találták meg

Kevés madárfosszília maradt fenn az időszakból

A mintegy 252 millió éve kezdődött és 66 millió évvel ezelőtt befejeződött földtörténeti középkorból viszonylag kevés madárfosszília maradt fenn, ezért eddig nagyon keveset tudtak a szakértők ennek az állatcsoportnak az evolúciós fejlődéséről. A legtöbb, ebből a korból eredeztethető tollas fosszília Kína északkeleti részéről származik.

Illusztráció a kínai Shanweiniao cooperorum fajról, amely szintén az Enantiornithes madarak közé tartozott

Ezért nemcsak a leletek kiemelkedően jó állapota, hanem a megtalálási helyük is figyelemre méltó, mivel ezek a maradványok a Brazília északkeleti részén lévő Araripe-medencéből kerültek elő.

A most felfedezett, kolibri méretű madár nagyjából 14 centiméteres lehetett, és az egyik legrégebbi madárfosszília, amely az egykori Gondvana területéről előkerült. A lelet annyira meglepte a kutatókat, hogy először nem tudták beazonosítani, pontosan milyen állathoz tartozik, mondta el a Live Science-nek Ismar de Souza Carvalho paleontológus, a kutatás egyik vezetője. 

Az első dél-amerikai lelet

Ez az első ilyen lelet, amely Dél-Amerikából származik – mondták a kutatók. Fiatal egyedről van szó, amely valószínűleg az úgynevezett Enantiornithes madarak csoportjába tartozik. Ez a foggal is rendelkező madárcsoport mintegy 66 millió éve, a kréta és a tercier földtörténeti kor határán kihalt.

A fosszíliát még 2011-ben fedezték fel az Araripe-medence terüetén, amely a világ egyik legjelentősebb fosszília-lelőhelye. Az apró madár korában forró és nedves éghajlat volt jellemző a területre, ami kedvezett a faji sokszínűségnek – fejtette ki Ismar de Souza Carvalho.

Fontos következtetéseket vontak le a leletből

Az Enantiornithes csoportba tartozó Liaoxiornis delicatus maradványai

A modern madár egy másik evolúciós ágból, az Ornithuromorpha madarak csoportjából fejlődött ki. A fosszília jó állapotának köszönhetően a szakértők következtetéseket vonhattak le a speciális, a mai madárétól eltérő, elliptikus faroktollak funkciójára vonatkozóan. A szakértők pontokból álló mintázatot is felfedeztek a leleten, ez feltételezésük szerint a madár eredeti színezetének maradványa lehet.

A farok a párzás során játszott szerepet

A farktollak mérete és színe alapján a tudósok arra következtetnek, hogy az állatok párzási rituáléjában vagy a fajfelismerésben játszottak szerepet. Valószínűtlennek tartják, hogy az állatok egyensúlyát biztosította volna vagy a repülésben segítette volna őket, aerodinamikai szempontból ugyanis nem lehettek alkalmasak erre a feladatra.

Bár feladatuk még nem meghatározott, az biztos, hogy a 8 centiméteres tollas farkak feltűnőek lehettek: sokkal hosszabbak voltak ugyanis, mint maga a madár, amely körülbelül 6 centiméteres volt. A ma élő madárféléknél már csak nagyon ritkán figyelhetünk meg ekkora szalagszerű, színes faroktollakat. 

"Ezek csupán a kihalt madarak sajátjai" – mondta el a Live Science-nek Richard Prum, a Yale Egyetem kutatója, aki nem vett részt a feltárásban. – "Semmi közük nincs a mai faroktollakhoz."

Sose szerettem ilyenekről írni, de úgy érzem, megérdemli a kis csöppségem, hogy elbúcsúzzak tőle ilyen formában. Már tegnap éreztem hogy nem lesz ennek jó vége. Este láttam, hogy lent kuporog és szundikál a kalitka alján, miközben kivétel nélkül mindig összebújva aludt a kis vörös Watsonnal. El akartam vinni orvoshoz, de már késő. Nem mintha hittem volna hogy tud rajta segíteni, az antibiotikum kúrák se igazán jöttek be. Habár az utóbbi néhány napban nem is láttam szuszogni, csőrén venni a levegőt. Csak fáradtnak láttam, erőtlennek, mint aki már öreg. Holmes jó néhány éve már hogy nálunk volt, és bár már öregnek számított, akkor is fáj az elvesztése. Mert ő volt a kedvencem, akkor is ha mindegyik madarat egyformán kellene szeretnem, de őt nagyon szerettem. Sokan gondolják azt hogy egy madarat nem lehet úgy szeretni mint egy kutyát vagy macskát, de ez tévedés. Lehet hogy nem lehet nekik labdát gurítani, de attól még ugyanolyan kiskedvencek tudnak lenni és őket is lehet simogatni meg szeretgetni, kényeztetni.

Holmes már nincs köztünk, ma reggel már csak Watsont találtam a kalitkában. Tudtam mit jelent, mert tényleg úgy feküdtem le, hogy volt egy ilyen érzésem. Délután el lesz temetve, oda kerül mint az összes többi kiskedvencünk, a kertünkbe a hegyoldalba. Nyugodj békében, Holmes! Hiányozni fogsz.

Ha van olyan, hogy karma akkor ez az lehet. Sok-sok évvel ezelőtt fecskék éltek a szobánk ablakának sarkában (tömblakásban élek, gyakori itt a környéken, hogy a fecskék az emeletes házak ablakainak felső sarkait választják fészkelő helynek), azonban az a fészek egyszer csak eltűnt - vihar lehetett, nagy szél, vagy ki tudja mi történt vele - és évek óta nem jött, nem épített újra egyik madár se fészket oda.

A fészek az ablakunk sarkában egy korai időben a tegnapi nap folyamán.

Most azonban csoda történt, mert néhány héttel ezelőtt megjelent egy fecskepár, akik rendszeresen meg-megálltak az ablakunk sarkában és vizsgálták a helyet. Mintha a fecskék éreznék, hogy ott jó helyük lesz, hiszen ebben a lakásban csupa fecskebarát él, és nem kell attól tartaniuk, hogy mikor jön egy ámokfutó ember és veri le meggondolatlanul a fészküket, csak mert néha odapiszkítanak. Én sose tudnék velük ilyet tenni, szerintem csodálatos látvány ennyi fecskefészket látni a környéken, látni hogy itt élnek köztünk, ahogy nevelik kicsinyeiket. Remélem lesz lehetőségem jól megfigyelni új fecskepárunkat, láthatom és hallhatom majd kicsinyeik csipogását. Engem boldogsággal tölt el minden kis megnyilvánulásuk, öröm őket nézni és hallgatni.

Néhány fecsketojás héj, melyet ma találtam a lépcsőházunk bejáratától nem messze.

Örülök, hogy támogatom a fecskéket, s ha van karma, akkor most ezért megajándékozott hosszú évek után egy fecskepárral minket. A fészek épül, hamarosan kész lesz, s remélem hogy sokáig, éveken át majd visszatérő vendégeink lesznek.

A fészek egy kicsit későbbi időpontban a tegnapi nap folyamán, benne ül az egyik fecske.

Akartam tegnap írni, de végül nem jutott rá időm, viszont ma bepótolom. Sánta nálunk töltötte az éjszakát piciny kötésével a lábán, tűrte hogy egy dobozba raktuk, tűrte hogy egy rácsot tegyünk a feje fölé. Biztosan nem értette miért tesszük ezt vele, de amikor végre elrepülhetett, megnyugodhatott kicsi lelke.

Sántát sikeresen befogtuk miután kiszabadult a dobozból.

Délelőtt még okozott egy kis problémát, ugyanis kiszabadult a dobozból és a falon elhelyezett kakukkos órán telepedett meg kicsit zavarodottan. De végül sikerült újra megfogni, eltávolítottuk lábáról a kötést - amit azért az éjszaka folyamán sikerült szétzilálnia - majd miután megállapítottuk, hogy a seb már stabil és remélhetőleg nem fog elkezdeni vérezni, úgy döntöttünk elengedjük. Rosszul érezte volna magát Sánta ha visszakerül a dobozba. Így tehát egy kis itatás után kiraktam az erkélyre, ő pedig örömmel futott a lyukhoz, hogy elrepüljön.

Sánta lába a kötés leszedése után. Nem túl szép, de remélem így is teljes életet fog tudni élni.

Nem repült messzire, és egy darabig nem is ment messzebb pár méternél, úgyhogy talán nem utált minket nagyon. Ma még nem láttam, de elég borongós idő van errefele, lehet meghúzza magát valahol kis társaival. Remélem ezután a galamb társai nem tudják majd bántani, képes lesz kellően megvédeni magát. Remélem jobb lesz neki így a civilizáció átka által szerzett madzag nélkül és egy lábujjal kevesebbel. Sok sikert, Sánta! Mi szívesen látunk téged.

Sánta kíváncsian néz a kamera felé.