Sziasztok! Rég jelentkeztem ténylegesen, ezért szeretnék elnézést kérni. Nem épp a legjobb időszakomat élem egészségügyileg, de most a tavasz beköszöntével reménykedem abban hogy hamarosan véget ér eme rossz időszakom és teljes erővel koncentrálhatok a tanulásra, a magánéletre, és persze a madarakra! Sok minden történt, sok érdekes hírt lehetett hallani az elmúlt hetekben, hónapokban a madarakról, ezekről majd igyekszem cikkeket is hozni. Valamint kicsit felfrissítettem a kinézetet is, hiszen a téli design már nagyon nem volt aktuális. Egyszerű, letisztult, de végre van fejlécem is, ami egy kis humort is rejt magában. Remélem tetszik nektek is. Kisebb módosítások még történhetnek, de egy darabig biztos ez lesz az oldal kinézete.

Nos, kellemes napsütéssel teli szép napot kívánok nektek, szeressétek a madarakat továbbra is, és nagyon köszönöm a lelkes látogatókat, mert az elhanyagolás ellenére igen sokan néztek errefelé. Remélem továbbra is szívesen néztek majd be.

Magic-Birds.gp - Repülj a madarak világába...

Energiatakarékosság céljából repülnek V-alakzatban a madárrajok egy új tanulmány szerint, amelyet a Nature című folyóirat internetes oldalán közöltek a szakemberek.

A kutatók az után jutottak a megállapításra, hogy figyelemmel követtek egy madárrajt, amelynek tagjait apró nyomkövető-készülékekkel szerelték fel, hogy tanulmányozhassák az állatok pozícióját és minden egyes szárnycsapását. A szakemberek már régóta elméleteket faragnak arról, hogy sok madárraj aerodinamikai okokból rendeződik V-alakzatba.

Amikor egy madár repül, áramlatot generál. A kutatók elmélete szerint egy másik madár hasznot húzhat a felfelé irányuló légáramlásból azáltal, ha az előtte lévő madár mögött, kissé oldalvást repül. Amikor egy madárraj ezt a trükköt alkalmazza, V-alakzatot formál.

A szakemberek számára kihívás volt a jelenség szabadban való tanulmányozása. A Londoni Egyetem állatorvosi karának (Royal Veterinary College) kutatói és más szakemberek 14 íbiszt figyeltek meg, amint a madarak Ausztria és Olaszország között vándoroltak. Egy természetvédelmi program keretében a madarakat betanították arra, hogy kövessenek egy ultrakönnyű repülőgépet.

A madarak repülésének hétperces periódusát elemezve a kutatók arra jutottak, hogy amikor az íbiszek V-alakzatban repültek, úgy pozícionálták magukat, hogy kihasználhassák a másik madár generálta áramló közegben lévő felhajtóerőt, ami lehetővé teszi számukra, hogy energiát takarítsanak meg.

Emellett úgy tűnt, hogy a madarak a szárnycsapásaikat is annak megfelelően időzítették, hogy minél nagyobb hasznot húzzanak a felfelé irányuló léghuzatból azáltal, hogy szárnyvégükkel az előttük haladó madáréval megegyező hullámmozgást vettek fel. Amikor pedig egy madár közvetlenül egy másik mögött repült, akkor úgy igazította szárnycsapásait, hogy csökkentse a lefelé irányuló légáramlás hatását. A madarak tehát képesek érzékelni vagy megjósolni a társaik által generált áramlatot, és ennek megfelelősen hangolni a szárnycsapásaikat, ami lenyűgöző képességet jelent.

Ez az első kísérleti bizonyítéka annak, hogy a madarak képesek úgy hangolni szárnycsapásaikat, hogy előnyt kovácsoljanak az áramlatból – írta a tanulmányt kísérő kommentárban Florian Muijres és Michael Dickinson, a Washingtoni Egyetem két munkatársa.

Megható történetet írt meg a Baon.hu. Egy fácán esett egy kútba a fülöpházi buckavidéken, ám szerencsére arra járt Nádasdi János és néhány barátja, akik egy romos tanyánál egy madárra bukkantak, amely egy 4-5 méter kút alján szenvedett.

"A kútban víz is volt, de szerencsére tele volt hulladékkal, deszkákkal, így a madár a felszínen tudott maradni, annyi hely azonban nem volt a kútban, hogy el tudott volna repülni, hiába is próbálkozott. Nem lehet tudni, hogy mióta volt a kút foglya a madár, amikor rátaláltunk. Persze nem volt nálunk semmilyen 'mentőfelszerelés', így az ott lévő faágak között kerestünk olyat, amivel elérhetjük a madarat" – nyilatkozta a megmentő. A madár a megmentése után perceken belül eltűnt, látszólag nem viselte meg a zuhanás.

Budapest — Az életét ugyan megmentették ennek a sérült dolmányos varjúnak a Noé Állatotthonban, de soha többé nem repülhet már szabadon.

Bár nem fájlalta, mégis használhatatlanul lógott szegény fekete madár szárnya.

– A röntgenképen látszott, hogy meglőtték és eltört a csontja. A seb ugyan begyógyult, de ezt a sérülést nem lehet megműteni – magyarázta Schneider Kinga, a Noé szóvivője.

Szegény varjú további életét a menhely röpdéjében fogja eltölteni, ha nem is szabadon, de legalább teljes kényelemben, biztonságban. Nem ő az egyetlen fogyatékkal élő madár az állatotthonban. Lakik itt például egy vak kakas meg egy vak róka is, és teleltek korábban lesérült gólyák is a telepen.

Boldog Karácsonyt minden kedves látogatómnak! És persze a világ összes madarának. Bizonyára emlékeztek Buttercup-ra, a kis kacsára, aki idén világhírnevet szerzett azzal hogy ő lett az első műlábas madár, akinek 3D nyomtatóval készítették a protézisét. Az alábbi képen is őt látjatjátok, nem mással mint magával a Télapóval, akitől egy labdát kapott ajándékba. Boldog Karácsonyt Buttercupnak is!

Nem fenyegeti az éghajlatváltozás a hosszú távú repülés csúcstartóját, a kis godát, mivel az alaszkai vándormadár ügyesen felismeri a jó szelet a 11 ezer kilométeres útjához – állapították meg amerikai biológusok.

A kis goda teszi meg a madarak közül a leghosszabb megállás nélküli vándorutat: mintegy 11 ezer kilométert repül Alaszkából Új-Zélandra. A jó szeleken múlik, hogy sikerül-e megtennie az elképesztő távolságot, azonban a számítógépes modellek azt mutatják, a jövőben, a klímaváltozás miatt egyre kevesebb lesz a kedvező légáramlat.

Amerikai kutatók megállapították, hogy a kis goda ki tudja választani az induláshoz szükséges jó szelet, ezért bátran nézhet szembe az éghajlatváltozás kihívásaival is. David Douglas, az Anchorage-i Földtani Kutatóintézet biológusa az Amerikai Geofizikai Egyesület éves konferenciáján elmondta, hogy a kis goda pontosan megérzi, mikor alkalmas az időjárás arra, hogy az új-zélandi vándorútját megkezdje – tudósított a BBC hírportálja a találkozón elhangzott előadásról.

Rendkívüli hosszú éves körútját a madár márciusban kezdi Új-Zélandon, majd mintegy tízezer kilométert tesz meg, hogy a kínai és koreai tápterületekre érjen. Májusban újra útra kel, hogy a hatezer kilométerrel távolabbi, nyugat-alaszkai fészekrakó helyére jusson. Innen augusztus–szeptember táján újra felszáll, hogy átszelje a Csendes-óceánt és visszatérjen Új-Zélandra.

A madár viselkedését megfigyelő biológusokat ez az utolsó szakasz nyűgözte le. Műholdas jeladója szerint az E7 jelű kis goda 2007-ben nyolc nap alatt tette meg a 11,5 ezer kilométernyi utat. A jelenlegi viszonyok között ezen a szakaszon a madár a Csendes-óceán északi régióján keresztülívelő, alacsony légnyomású rendszerek hátszelét használja ki.

Az Illinois-i Egyetem David Douglas vezette kutatócsoportja elkészítette az évszázad végére jellemző légköri viszonyok modelljét. Eszerint ezek a rendszerek északabbra helyeződnek, ezzel a hátszél is csökkenni fog. Más szóval: valószínű, hogy ritkábban állnak majd elő a madárnak optimális repülési feltételek.

A megjelölt kis godák megfigyeléséből kiderült, hogy a madár pontosan megérzi, mikor érkezik el az indulásra alkalmas időjárás. Douglas elmondta, az adatok azt mutatják, ezek a madarak nem vaktában vágnak neki az útnak, és bár a modellek szerint általában csökken a vándorlást segítő szelek hosszúsága, még mindig bőven lesz alkalmuk, hogy elkapják az alkalmas pillanatot.

A klímaváltozás tehát nem fenyegeti a madarat. Ám mivel sok ezer kilométeres, szakadatlan repülése rengeteg energiát igényel, ezért maratoni rajtja előtt a kis goda óriási mennyiségű zsírt halmoz magára. Aggodalomra igazán a táplálékfelvétel adhat okot, hiszen fő táplálkozási helye, a kínai és dél-koreai árterek egyre nagyobb térségeit vonják művelésbe.

A repülni képtelen éjszakai madár nem apró változata egy távoli ősnek, hanem sokkal inkább egy kistestű madár leszármazottja, amely egykor Új-Zéland Tasman-tengeri szomszédjáról, Ausztráliából repülhetett át a szigetországba.

Ausztrál őstől származhat az Új-Zéland nemzeti jelképének számító kivi madár - hozták nyilvánosságra az eredményeiket kedden ausztrál és új-zélandi őslénykutatók.

A repülni képtelen éjszakai madár nem apró változata egy távoli ősnek, hanem sokkal inkább egy kistestű madár leszármazottja, amely egykor Új-Zéland Tasman-tengeri szomszédjáról, Ausztráliából repülhetett át a szigetországba - mutatott rá az ausztrál Flinders Egyetem, az új-zélandi nemzeti múzeum (Museum of New Zealand Te Papa Tongarewa) és a Canterbury Museum szakembereinek közös tanulmányából.

A szakemberek egy három évvel ezelőtt talált fosszíliára alapozták eredményeiket. A leletet az Új-Zéland Déli-szigetén elterülő Otago nevű régió középső részén fedezték fel. Az eredményeket azon genetikai bizonyítékok is alátámasztották, amelyek szerint a kivi az ausztrál emuval, nem pedig az új-zélandi moával - mintegy hétszáz éve kihalt, nagy testű, emuszerű madárral - áll rokonságban - húzta alá a közleményben Trevor Worthy, a Flinders Egyetem munkatársa.

"A kivi egyik jellegzetes tulajdonsága, hogy óriási tojást rak, amely a nőstény testtömegének nagyjából egynegyedét teszi ki" - mutatott rá Worthy, a moafélék nemzetközileg elismert szakértője. A mostani eredményekkel megdőlt az a széles körben elfogadott elmélet, amelyet a néhai kiváló evolúciós biológus, Stephen Jay Gould képviselt 1986-os tanulmányában, azzal magyarázva a kivi tojás méretét, hogy a madár valószínűleg egy hatalmas, moaszerű ős leszármazottja.

"A nagyjából 20 millió évvel ezelőttről, a korai miocénkorból származó fosszília egy apró, a ma ismert kivi méretének nagyjából egyharmadát kitevő madár maradványa. Mindez pedig azt jelenti, hogy a kivi nem egy távoli ős "összement" változata, hanem egy kistestű madár megnövekedett leszármazottja - világított rá a közleményben Paul Scofield, a Canterbury Museum munkatársa, hozzátéve, hogy az utóbbi jelenség gyakran megfigyelhető a korai miocénkorból származó madaraknál.

"Amennyiben a kivi és az emu rokonságban állnak egymással, ahogy azt a DNS-eredmények sugallják, akkor olyan közös őstől származnak, amely tudott repülni. Mindez azt jelenti, hogy egykor kis testűek voltak és szárnyakkal rendelkeztek, amelyekkel Új-Zélandra repültek. Az elmélet alátámasztásához azonban szárnycsontokat kell találnunk" - húzta alá a szakember.

A kutatók a déli félteke idei nyarán folytatják az ásatási munkálatokat.

A varánuszfélék légzése során a levegő egyirányú hurkot ír le az állatok légutaiban. A jellegzetes légzési mód, amely a madarakra, az aligátorokra és feltehetően a dinoszauruszokra is jellemző volt, a Utahi Egyetem kutatói szerint jóval ősibb lehet, mint bárki gondolta volna. A szakértők nemrégiben megjelent tanulmánya szerint a légzés ezen fajtája 270 millió éve alakulhatott ki, vagyis 100 millió évvel az első madarak megjelenése előtt.

Az emberek és a többi emlős légzése során a levegő áramlása az árapályra hasonlít: beáramlik a tüdőbe, végigfut a hörgők, majd a hörgőcskék egyre finomabb szerkezetű rendszerén, majd eljut a tüdőhólyagocskákba, ahol a gázcsere lezajlik. Amikor aztán ez megtörtént, a levegő ugyanazon az úton távozik a kilégzés során. A madaraknál azonban más a helyzet: tüdejükben vakon végződő léghólyagocskák helyett úgynevezett léghajszálcsövek találhatók, melyeken a levegő folyamatosan keresztüláramolhat. A tüdőhöz továbbá 5 pár légzsák is csatlakozik, amelyek még hatékonyabbá teszik a ki- és belégzést, illetve könnyebbé teszik a madár testét.

A madarak speciális felépítésű tüdejét az állatvilág leghatékonyabb légzőrendszereként tartják számon. Különleges szerkezetének köszönhetően nemcsak belégzéskor, hanem kilégzéskor is zajlik a gázcsere, így a gyors metabolizmusú állatok hatékonyabban jutnak oxigénhez. A kettős légzés ezen rendszerét sokáig a madarak sajátosságának tartották a szakértők, a jelek szerint azonban jóval elterjedtebb és ősibb eredetű, mint gondolták.

C. G. Farmer, a mostani kutatás vezetője 2010-ben egy tanulmányában már igazolta, hogy a madarakéhoz nagyon hasonló, folyamatos tüdőbeli légáramlást lehetővé tevő billentyűk az aligátorok légzőrendszerében is megtalálhatók. Ez viszont azt jelenti, hogy a különleges tüdőszerkezet legalább 250 millió éves, mivel a krokodilok fejlődése ekkor vált külön az Archosauria csoport többi tagjának evolúciójától, vagyis a dinoszauruszok, a pteroszauruszok és a madarak fejlődésétől.

Farmer legújabb kutatása során hasonló, csaknem egyirányú légzési rendszert talált a szavanna varánusz (Varanus exanthematicus) egyedeiben is, bár esetükben közel sem olyan tökéletes a rendszer, mint a madarakban vagy az aligátorokban. Feltételezve, hogy a különleges légzési mód nem alakult ki egymástól függetlenül többször is az evolúció során, ez utóbbi felfedezés még korábbra, 270 millió évre helyezi vissza a madarak légzésének eredetét − ekkor vált külön ugyanis mai gyíkok őseinek és az Archosauria csoport tagjainak fejlődése.

A madaraknak többek közt azért van szükségük ilyen légzőrendszerre, hogy nagy magasságokban is tudjanak lélegezni, ahol az oxigénszint alacsonyabb. Farmer és kollégái korábban úgy vélték, hogy a dinoszauruszok őseiben hasonló okokból kezdhetett kifejlődni ez a fajta légzési mód, hiszen a légköri oxigén szintje 251 millió éve, a földtörténet legsúlyosabb kihalási eseménye idején, a perm és triász időszakok határán rendkívül alacsony volt. Ha azonban az új adatok fényében azt feltételezzük, hogy a légzőrendszer már 20 millió évvel korábban elkezdett kialakulni, ez a logika nem állja meg a helyét, hiszen 270 millió éve nagyon nagy volt az oxigén mennyisége az atmoszférában.

A szakértők ugyanakkor hozzáteszik, hogy a varánusz tüdejének szerkezete jelentősen eltér a madarak és aligátorok tüdejétől, így nem zárható ki az sem, hogy a két rendszer egymástól függetlenül fejlődött ki. Amennyiben ez a helyzet, a varánuszok különleges légzőrendszere jóval későbbi eredetű, és körülbelül 30 millió éve a varánuszfélék közvetlen ősében jelenhetett meg. A kérdés eldöntéséhez további rokon fajok vizsgálatára lesz szükség.